Pont ma gondolkodtam azon a metrón, hogy milyen furcsa, hogy ha valakit/valamit keveset látsz, sokkal megfoghatóbbá válik számodra. Nem veszed észre például, ha az illetőnek levágták a haját, hogy más színű a táskája, mint amilyen akkor volt, mikor először láttad. A lényegét fogod meg. – Murzsa Tímea írja az Apokrif naplóját.
Ott fejeztük be, hogy metafizikai magaslatok + trapéz: jó, önsajnáltatás: rossz. Most tartani kellene az ígéretet, úgyhogy magamról jót vagy semmit. Szóval, következik az…
Objektív Feketemosó
„Csak a táj nem változik.” (Mészöly Miklós: Saulus)
Ahol gyerekkoromban éltem, Csepelen, a gyártól nem messze (Csőgyár utca), már nincsenek házak. Egy nagy út van, körülötte olajzöld zajvédő fal. Az utca a kiirthatatlan makacs akácfákkal nincs sehol, helyette aszfalt van, egyenletes, sima, mint a még megkezdetlen vaj, legszívesebben megnyalnám (anyukám azt mesélte, hogy régen, mikor még nem volt rágó, kátrányt rágtak). A kóborkutyák jobb helyre mentek (némelyik úgy, hogy elütötték, némelyik meg úgy, hogy eloldalgott), valószínűleg hamar megszokták, hogy az autópálya veszélyes. Nincs palacsintázó a sarkon (nagymamámmal jártunk oda), nincs már a lerobbant szomszédház sem a sok törpe schnauzerrel, a folytonos kutyapisi-szaggal. A gyár azonban ott sejlik az út mögött, barnán és mocskosan. Törött üvegablakokkal, amikből ásít a feketeség. Ott lakik az amortizáció. Folyamatosan épül le. Nekem mégis ugyanolyannak tűnik az egész, bár keveset járok már arra. Pont ma gondolkodtam azon a metrón, hogy milyen furcsa, hogy ha valakit/valamit keveset látsz, sokkal megfoghatóbbá válik számodra. Nem veszed észre például, ha az illetőnek levágták a haját, hogy más színű a táskája, mint amilyen akkor volt, mikor először láttad. A lényegét fogod meg. Ilyen lényege számomra a gyárnak a felhólyagosodott vakolat, a hámló, roncsolódott bőrszerű falak. De nem volt ám mindig ilyen. Nagyapám sokat mesélt erről a helyről, ő is dolgozott benne. Sokan jöttek fel Szabolcsból, ő itt vett telket nagyanyámmal, egy kicsi terítőnyit, amin épphogy elfér egy kis ház – pecu, ő úgy mondta. A gyárat szerette, büszkén mesélt a történetéről – Weiss Manfrédról, az épületekről és hasonlókról.
Furcsa lehetett szembe laknia a Csepel Művekkel, rálátni erre a nyüzsgő organizmusra, aztán felismerni, ahogy öregkorára leépül az egész, ahogy ő maga is. Először csak belül, majd kívül is. Vajon figyelte az ablakból? Sokszor várt úgy minket, hogy felkönyökölt a kerítésre – téglakerítés volt, és annak ellenére, hogy nagyapám nem volt magas, simán felérte a tetejét. Milyen groteszk, hogy múlt időben beszélek a kerítésről, a házról! Pedig ma is ott áll, laknak benne. A tárgyak akkor kapnak jelentést, amikor használják őket. Addig hidegek, úgy képzelem, hogy várnak. A házat az ember állítja be a feladatra, hogy házul szolgáljon neki. Ha nincs ember, a ház már nem ház. Nagyapám nincs. Nekem már a ház sincs.
A táj változik. Most (részben) Lőrincen lakom, kétféle úton megyek hazafelé. Az egyiket kevésbé szeretem, de biztonságosabbnak érzem. Az úton vannak biztos pontok, a két kis fekete keverék például. Mindig hozzájuk szólok, ha arra járok, de sosem nyúlok be a kerítésen. Sokszor elképzeltem, hogy kicsi kis foguk rákap a kezemre, még a fájdalmat is érezni véltem. Úgyhogy csak hagyom, hogy a kerítésen belül kísérjenek. Aztán ott a tacskó pár házzal arrébb, a tőlünk nem messze lévő tó őrének a kutyája. És maga a tó, ami mellett estefelé félek elmenni. A sötét víz nagyon vészjósló, lassan kavarog, mint a mérges főzetek. Egyébként erről jut eszembe, hogy megfigyeltem, hogy a lámpák kialszanak, amerre megyek (biztos boszorkány vagyok).
Sok helyen laktam, általában külvárosi kerületekben: Kispesten, Csepelen, Erzsébeten, Lőrincen. Most − félig, háromnegyedig − Óbudán élek. Kispesten imádtam hazamenni az Árpád utcán keresztül. Iszonyúan hosszú utca, ami belefut a Nagykőrösi útba. A fák ott úgy nőttek, hogy összehajoltak, mintha sugdolózni akarnának. Giccses is lehetne, de nem volt az. Megmaradtak a fejemben az este világító panelablakok is. Még mindig lenyűgöznek ezek a betontömbök, az egyenablakaikkal, amelyekből mégis mindenütt más fény árad (vagy éppen a fény hiánya), mint egy gigantikus égősor, amelyben kiégett pár izzó. Erzsébetre nem emlékszem, csak arra, hogy ott néztem először diavetítést. A napokban viszont rájöttem, hogy az udvarunkon volt egy nagy betonkör. Azt hiszem, az egyik helyi barátnőm mondta, hogy azért voltak ezek a körök, hogy lássák a katonák a háborúban, hogy oda nem lehet bombázni. Nem tudom, kik lakhattak ott, de jó érzés tudni, hogy megvédte őket az a kert, ahol később a mi piros Ladánk állt (öreg vagyok).
Óbudával nem tudok mit kezdeni. Kevés ideje lakunk itt. A kilences busz úgy dobál, mintha papírgalacsin lennék az orkánban, mindig felkavarodik a gyomrom tőle. Itt folyik a Duna nem messze, de még nem voltunk lenn, ez is furcsa. Nem szeretem már a partot, folyton az öngyilkosok képe lebeg előttem, úszó testek a víz alatt. Nemrég találtam egy novellát, amiben erről írok, kb. tizennégy lehettem, mikor készült. Biztos a Hídavatást olvastam előtte. Azért biztos, mert én csak akkor írok, ha olvasok. A hídlábakról pedig a sírás jut eszembe, az Erzsébet híd lábához jártam a gimnáziumi szakítások után pityeregni.
Reggelente, ha a Batyiról megyek, látom a Parlamentet. Olyan, mintha mindig szürkés lenne körülötte a környezet. Hegyes tornyaival felhasítja a teret. Régen ez volt a kedvenc épületem. Meg lehet unni. Most már csak egyszerűen látom, hogy szép, de nem kötődöm hozzá. Pedig itt van, tőlem egy karnyújtásnyira.
Azt hiszem, a táj változik.
Én is változom.
Apokrif Online 