Évjárat (4) – Rideg napok

2013 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Torma Mária írását közöljük.

A halálhoz vezető út nem annyira különböző, amennyire különbözőnek hisszük magunkat a többiektől. Általában egy kórházi ágyon történik, és többnyire nem vagyunk magunknál, legalábbis nem annyira, mint elképzeljük: nem tudunk szépen végrendelkezni a szeretetről, hogy aztán egyszer csak állandósuljon a pittyegés, és mi lecsukjuk a szemünket egy ihletett monológ után. Ez nem így megy. A pittyegés csak lassul, folyamatosan csökkennek az értékeink, minden mozgatásnál és csőcserénél, minden injekciónál, minden lélegzetvételnél. Egyet-egyet kihagyunk, mint egy rossz vetőgép, a vezető továbbhajt anélkül, hogy szerelne rajtunk minden fordulatnál. Hanem, mikor végére ért a táblának, azt látja, hogy a sorok eleinte csak hézagosak, a hézagok megnyúlnak, mígnem a vetett részek válnak kivételessé. A hiba állandósult. A nap végére a föld vetetlen. Végigmegy a kitaposott csapáson, hogy minél kevesebb földszántást nyomjon meg, és dönt a másnapról. Csak kivételesek kapnak lehetőséget arra, hogy búcsúzkodjanak, és sajnos kevésszer tűri el a hallgatóság türelmesen, a fájdalom finom rezdüléseivel az arcán.

Anyukám búcsúzkodhatott, és én nem hallgattam meg igazán, csak mérgesen engedtem, hadd beszéljen hülyeségeket egy jól sikerült műtét után. Sírtam, persze én is, de ingerült voltam, és az indulataimba veszett uralom mégis arra bírt, figyeljek a megérzéseire. Ordítani tudtam volna, mert ostobának és kínzónak tartottam, ahogy anyám a kezemet fogta, de megértettem, hogy ő komolyan hiszi is, amit mond. Mindenesetre ebbéli véleményemben sem voltam elég bizonyos ahhoz, hogy úgy viseljem el, amit mond, ahogy ő szeretné. Részidőre elfogadtam, és átéreztem, de köztem és a fenyegető szakadék között, amiről anyám beszélt, még hegyek derengtek, és dühöngtem, előbb ezeken a hegyeken kellett volna átvágni, mielőtt a szakadékról fantáziálunk. A monológ az idő előtti feladásról adott számot, épp akkor, amikor reménykedni akartam. Hullámokban váltakozott a csüggedt fájdalom és a vad düh. Hát meghallgattam, mert azt láttam, megnyugszik, és ellenkeztem, mikor úgy ítéltem, túlzottan felzaklatja magát.

A nővérszoba melletti megőrzőben feküdt, én egy kényelmetlen faszéken fészkelődtem, ami az általános iskolaiakra emlékeztetett. Anyám fájdalomcsillapítókat kért, szinte rimánkodott, hadd kaphassa a következőt, de addig még órák voltak. Vagy ez apám volt? Nehéz elkülöníteni. Mindkettővel átéltem már hasonló helyzeteket, de mikor megéltem ezeket a pillanatokat, mégse volt ismerős egyik a másikról. A nővérek rózsaszín köpenyben jártak, ez a nőgyógyászat volt. A belgyógyászaton meg halványkékben, ez meg a másik. Tehát mégis anyával lehettem, mikor a falra függesztett órát bámultam, fogtam a kezét, és bátorítottam, hogy már csak két és fél óra a következőig.

Fogtam a kezét, és olvastam.

Másik kezemben a Hideg napok, vizsgára készültem. Anyám végrendelkezésnek számító beszéde szünet volt, minél hamarabb elnyomja az altatás után maradt kábasága, annál hamarabb folytathatom az olvasást. Talán félrebeszélt, gondoltam, de azóta már tudom, milyen, amikor valaki félrebeszél a fájdalomtól. Azt mondta, tudja, hogy nekem most nem fog tetszeni, de el kell mondjon pár dolgot, meg fog halni. Szép volt és szívbemarkoló, ahogy apámról beszélt, ahogy rólam beszélt. Előttem hegyek emelkedtek, amelyeken nem tudtam, hogy vergődöm át két rákos beteg szülővel, nagyon egymagam.

Vágytam arra, hogy amikor hazaindulok és csúszkálok a felsózott macskaköveken a Déliig, vagy a fagy után felmelegedő és vöröslő arcok és testek párájában a metrón ülök, bambulok zsibbadó homlokkal a szeles mozgólépcsőn felfelé, valamelyik átszálláskor találkozom azzal a valakivel, akihez tartozónak érzem magam. Nem volt kevésbé hülyeség ez, mint amit anyám gondolatai közül szerettem volna kiirtani. Ez az érzés fogott Pesten, másvalakihez tartozónak éreztem magam, mint akik otthon vártak, a szüleim. Éreztem a hálátlanságom, az elfordulást, és meg voltam róla győződve, hogy sokkal szeretettelibb gyerekük voltam, mikor ez a bizonyos valakihez tartozás nem csak illúziónak tűnt. Semmit nem tudtam akkoriban már arról a fiúról, csak a legáltalánosabbakat, amit bárkiről elmondhattam volna. Mégis, ha arrafelé jártam, amerre ő, az érzékeim kiélesedtek, és egy jellegzetes gomolygást éreztem a szegycsontom és a medencém között, ami ólmosodott, húzott lefelé. Alapvető butaság volt, amitől csak egy-egy kivételes pillanat térített el.

Az a tíz perc, míg anya összefüggően beszélt két fájdalom között, testamentum volt, amiért egész lelkem eladtam volna az ördögnek is két hónappal később, ha azon a másik kórházi ágyon meghallgathattam volna még egyszer. Ez a tíz perc volt, ami alapján úgy temethettem el, ahogy ő szerette volna, azt mondhattam el apámnak, amit ő üzent neki.
Ebből számomra nincs feleszmélés, elkótyavetyéltem ezt a tízpercet, és innen nézve, más sokszor sok tízpercet is.

Anyám a két hónap alatt lábra állt a műtétből, elfelejtette a végrendeletét, noha nem hitte, de elfogadta a gyógyulás procedúráit. Apámért imádkozott, aki sovány volt, napokat aludt, és nem evett. Anyám csak márciusban kezdte a kemoterápiát, két hónappal a műtéte után vette fel az első kezelést. Várta, vajon kihullik-e a haja, figyelemre és bátorításra éhes idézeteket posztolt a fészbúkra. Igyekeztem nem szóvá tenni. Pesten maradtam, féltünk, ki ahol volt.
Két héttel mielőtt leesett a hó, amiben buszok rekedtek az autópályán, és a belügyminisztérium smseket küldött, hazahívott. Azt akarta, hogy még a kemó előtt legyünk együtt. Nem mentem, valami egyetemi dologra hivatkoztam, de csak filmet néztem, mert elöntött a rosszkedv, és csak délután vergődtem fel a könyvtárba. Ott se dolgoztam igazán, csak írtam pár oldalt általában sanyarú helyzetemről, amelyben tőlem várnak minden előremozdulást. Otthon pedig az elveszett, hiányzó szerelemről sírtam tele az ágyat. Amit már a barátaimnak is alig vallottam be, mert rémítően szégyenletes volt. Majdnem egy éves történet. Persze megbántam, hogy nem mentem haza, mert a rákövetkező héten valami vírusos nyavalya tört rám, akkor meg már nem lehetett, nehogy elkapják. Anya hétfőn felvette az első kezelést, kicsit émelygett, de már másnap apát ápolta. A hangjában nem volt szemrehányás, mint korábban, ha elhúztam a leutazást, csak szeretet és aggodalom. Ő vele nincs gond, Apával van a baj, mindenre fel kell készülni. Olyan jól esett nekem ezúttal a hangja is, és miközben lázasan, egyedül vergődtem a kanapén, elsírtam magam, hogy mennyire gyógyít már csak a hangja is, s hogy én micsoda Isten ökre vagyok, hogy elhúzódom tőlük. Ők vannak nekem, olyanok, amilyenek. Éreztem magamban, hogy megtört valami hidegség, ami eltartott tőlük és hiányozni kezdtek, betegen is, csak már gyógyuljak, teljen a hét. Hosszú hétvége jött, március 15. péntekre esett.
Ránk zúdult az istenverte hó, a csütörtök esti vonat órákig ki se futott a Keletiből, nem vártam meg, hazamentem. Akkor még Pestet tartottam otthonomnak, még akkor is, ha ez az otthon csak valami fékevesztett ragaszkodástól volt meleg, attól az elképzeléstől, ha egyszer, akkor csak ott érezhetem jól magam. Ott vannak a barátaim, akikkel ha találkozom, nekik sok köszönet nincs benne. Ott van a szeretet emléke, a kaland emléke, minden, amiről ábrándozni, amit remélni lehet. Lent elvárások, tehetetlenség. Elhatároztam a reggelivel megyek. Az egyetlen vonat volt, ami kilenc óra araszolás után, de végül lejutott Kaposvárra. Apám jött értem az állomásra, a piros lámpánál telehányta az autót.

Hogy a halálhoz miért kapcsolódik bennem a friss föld szaga, nem olyan egyszerű, minthogy megmagyarázhatnánk a sírhantok annyiszor látott feketeföldjével.
Móra Ferencnek sokkal inkább van hozzá köze. Édesanyám hangjának. Öcsém halálának. A Kincskereső kisködmön körtemuzsikájának. Annak, hogy a temetőt Isten szántóföldjének mondja, s hogy a toponári temetőn túl szántóföldek terülnek el. Nálunk éppen apám földjei. Gyerekként néha úgy éreztem, talán mondtam is, Isten talán birtokszomszédunk, innen az ismeretség. Akármennyire szívesen írnám, hogy üvegburában nevelt, egyszerű, tiszta érzésű, de nagy képzelő erejű paraszti származék voltam, aki olyasfélének is képzelhette volna Istent, mint akinek traktorosai az angyalok, és vetőmagot rendel a szekszárdiaktól, negédeseket hazudnék. Persze Anyukám szája íze szerint hazudnék, aki szerette ezeket a megható mesevilágokat, ahol az emberek Istennek tetszőn gondolkodnak egy több generációt befogadó hátsó konyhában. Ahol öregek és fiatalok békességben élnek egymás mellett, vigyáznak az állataikra. Rendben tartják az udvart. Ha veszekednek, azt is nyugodtan, csak a rend végett, hamar intézik el. Anyámnak tetszett volna az a mondat is, hogy Isten talán birtokszomszédunk, innen az ismeretség. Mindez persze hazugság volna is, meg nem is. A gyerek tudja, hogyan hízeleghet úgy a szüleinek, hogy fel se tűnjék a hízelkedés. Ismertem Anyám vágyait, olyan jóra formáltam magam, amilyennek ő a jót képzelte. A nálam elesettebbekkel is szívesen játszottam, okosan és kedvesen viselkedtem, nem beszéltem csúnyán, és szépeket is gondoltam a Jóistenről meg a Szűzanyáról, a szeretetről, és a halott Öcsikémről, amely szépeket gyakran meg is osztottam Anyával, amitől ő rendre meghatódott, és okosnak és kivételesnek tartott, mint gondolom, minden szülő a gyerekét. Most túl sok és túl nehéz idők választanak el ettől a hízelkedő gyerekkortól, túl sok konfliktus és ítélet, hogy tisztán lássam magam. S feltételezhessek bármi, ösztönszerű jóságot magamról akkor, amikor épp apámat is kizavarom a szobámból, csak hogy kicsit magamban legyek. Nem mintha ne lennék eleget egyedül, de zavar a betegség, és minden csúnyasága, amivel jár. Nincs én bennem már elég abból a szelídségből, ami a gyerekkorom sajátja lehetett, vagy amire ráfogtam, hogy az volt.
Várom, hogy a leírás feloldja bennem a lelkiismeret-furdalást. Ha szépen írnék rólunk, Anyának kedveznék utólag is, elégtételt adva. De ha így teszek, se oldódik bennem sok, mert szinte minden idegenít, amit írunk így vagy úgy, részleteiben, szemszögeiben torzít, én pedig megőrizni akarok minden szagot és színt, és mérget, indulatot. Nálam még a szeretet is dühödt és indulatos. Nem az a csendes, elfogadó, amit anyám várt tőlem. Az enyém véres körömágyig kaparja magát, és hogy ezt szégyelli, palástolni igyekszik, elégedetlen.

Apa ezen a nyáron félrebeszélt. Hátamat a kórházi szoba falának döntve próbáltam nem lemaradni ezúttal azokról, az álomból vagy tévképzeteiből kihullott, maga elé suttogott mondatokról. Nem tudtam magához tér-e még, úgy igazán. Lesz-e alkalmam csak bevágódni mellé a kocsiba, és passzióból bejárni vele fél Somogyot egy vasárnapi ebéd után. Egyet tudtam. Meg fog halni akkor, pár napon belül vagy eltelhet akár két-három hónap is, de nekem kell majd eltemetnem, egyedül, ahogy eltemettük pár hónappal ezelőtt anyát is. És nem lesz, kire ügyelnem már, nehogy összeessen. Túlságosan is élénken éltek bennem a temetések emlékei ahhoz, hogy ne ezek járjanak a fejemben, míg apám ki-kihagyott egy-egy lélegzetvételt. Túlságosan sok egyetlenem temettem, hogy ne lássam előre, mi következik. Mikor az egyetlen ember, aki még az enyém volt, aki a családom egyetlen, már alig-alig, de élő darabja, valaki, aki nélkül se család, se én, se temetés, meghal. Körötte oldalági rokonok, pár imádkozó asszony, a maradékok, akik együtt se tesznek ki egyet se abból a kettőből, akik értem foltozták össze az életüket újra meg újra meg újra. Rajtuk kívül nincsen más.
Nehéz évek vannak mögöttünk. Noha megnyugvásra ad okot, hogy csak mindig eggyel-kettővel nehezebb a következő. Apám még él, és az az erő, amiről olyan szépeket mondtam gyerekkoromban, vagy anyám, akinek mondtam ezeket a szépeket, megsegített bennünket.

Anyám nem épp a halálakor, de lám, elbúcsúzott mégis, és talán a búcsú része volt a mesei hó. Leesett csütörtökön, Anya meghalt vasárnap, de a rákövetkező pénteken, a temetésén már a nyomában maradt sár is kiszáradt. Az idő kapkodott, mint akinek elmentek hazulról. Pénteken este lett rosszul, azt hittük a kezelés miatt. Apával is sokszor volt így, kifekszi. Nyugodtak voltunk, simogattam a hátát, legyeztem, ha melege volt, ő már sokat nem beszélt. Apának képeket mutogattam, örültem, hogy itthon vagyok. Szombat reggel hívtuk a mentőt, mikor újra találkoztam vele, már nem volt magánál, vízért könyörgött, nem adhattunk neki. Az utolsó mondatai között az volt, hogy nem is szeretem, ha nem adok vizet, pedig meghal, ha nem adok, higgyem el. Vízbe mártottam gézlapot, nem bírtam, arról csavartam a szájába a cseppeket. A nővérek kitessékeltek minket, járvány volt, a megőrzőben nem maradhattak látogatók. Másnap már ülhettem végig. Haldoklott. És én vártam a halálát, figyeltem a pittyegést, néztem az értékeit, és igyekeztem jól viselni, felnőtten, kivételesen, mintha csak filmben szerepelnénk, s ha jól alakítom, majd máshogy is eljátsszuk. De nem fogtam fel, és anya kicsivel negyed hat előtt elment.
A halál nem olyan szembetűnő. Szépen lassan leálltak a szervei, végül a szíve. A gépek még pumpálják, a keze jéghideg egész nap, hiába dörzsölöm. Az ügyeletes orvos, csendesen az ágy végébe áll. Nem szabad hangosan sírni, mert mások is vannak. Előttük alakítani kell a felnőttet, attól semmi se lesz jobb, ha ostoba vagyok, gondolom. Ahogy azt is végigjátszom, mi lesz a temetéssel, hogy kell ott viselkedni valakinek, akinek meghalt az anyukája, kik jönnek vajon el. Számítanak-e akkor a barátok. Az enyém. Az én anyukám hal meg. Az Anya hal meg. Megvetem magam, és színészkedésnek érzek mindent, mert ha annyira fáj, miért nem voltam vele többet. Miért nem töltöttem fel minden hülyeségét a fészbúkra, amit kért, miért nem nyugtattam meg, amikor kellett volna, miért nem mutattam jobban, milyen elviselhetetlenül szükségem van rá. Ezen már nem segít semmi. Ebből már nem lehet eszmélni. Elment, kérdem. El. Feketében kell járni. Csak azzal tehetek neki jót, ami jön, amiért élt. Értem, micsoda önző mentegetőzés ez, megint. De az ember mindent megfogad, és csak keveset tart be. Például nem iszom kólát, de nem leszek apáca, és nem megyek férjhez sem valami jólelkű mezőgazdászhoz pusztán azért, mert kedves. Nem járok templomba, mert fáj. Nem fogytam le, és nem lettem boldogabb. De apa mellett ültem nyáron, és visszahoztuk még. És nehéz látni, ahogy szétesünk, de kitartok, akkor is, amikor megvetem magam a szeretetlenségemért. Makacs vagyok, mint egy herélt szamár. Mint Anya kedvenc regényében a Miska. „Ha feljön a Kis Fény, kirepülök a rétre (…), és ha visszarepülök, megharapom Patákot, és megeszlek Vahur” Amit karácsonykor kiolvasok, és az anyukám hangján hallok, és ugyanoda képzelem a szereplőket, ahová Anya gyerekkorának szereplőit képzelem. Fogamat vájom bármibe, amihez ragaszkodom, hogy ne engedjem, és rúgok, amikor már másra nincs erőm. Anyát pedig vissza fogom kapni, amikor gyerekeim lesznek. Három gyerekem lesz, és boldog leszek. Jól választok, és jól választanak engem. Csak idő kell. Csend.

A temetésén dicséretesen vizsgáztam. Erős voltam, mint a szél. Mintha végre példásan tudtam volna viselkedni, úgy ahogy tanított anyám. Kivételesként. A lány, aki fogát szorítva igyekszik hálásnak maradni a kéznek, ami éppen elvesz tőle, megköszöni az édesanyját, az jó, az valamire érdemes. Megmarad a szeretetben, amit nekik adott.
Persze az erőm jó része ebből a kivételességtudatból származott, ami szükségszerűen fals, meg annak a szerelemnek vagy inkább vágynak az elpusztíthatatlansága felett érzett hamis bizonyosságából, ami anyám halálában is úgy melegített át, mint a temetés délutánját az év ezen szakában helyénvaló, de a két havas hétvége közt mégis csak értelmetlennek és fölöslegesnek tűnő napsütés. A fiú is eljött a temetésre. Ránéztem, és soha szikárabb, egyenesebb derékkal nem szerettem, mint aznap. Nem volt benne se felesleges szenvelgés az elmúlása felett, se reménytelenség a jövőt illetően. Mintha kinyújtózott volna bennem a napsugár. Anyám még nem hiányzott. Még beszélgettünk. Még volt mit intézni abból, amire kért. Feladatokat adott, és apám alig állt meg a lábán. Erő kellett, anyám pedig azt kérte, legyek erős, és bármennyire gyöngének tartottam, mindenem belőle eredt. Azt is tőle kellett eltanulnom, hogy támasztunk a semmiből. A fantáziákból épp annyit, amennyivel elbírjuk, ami adódik. Ott volt, el is ment. A rákövetkező napokban aztán ismét visszatért a tél, és újabb méteres hóban gázolva értem el a sírt. Csak kivételesek számára adatik valami különböző.

Nem vagyok különb egyiküknél sem. Arra a szerelemmel elegyített szeretetre se látom már magam érdemesnek, ami attól a bizonyos fiútól támad bennem néha. Majd mástól is. Hasonlítunk. Csak jelen voltunk valaki más számára nélkülözhetetlen jelenlétünk tízperceiben. Unalmas és érdektelen arról írni, amit leírtak már. Unalmasak és érdektelenek vagyunk, de azokat a fontos és buta tíz perceket becsülni kell. Apámnak most fontosak ezek a tízpercek, és most vele vagyok. Ha nehéz is a karácsony. Olvasok és sütök, az felmelegít.

Anya tíz percét önsajnáló, mártír gesztusnak láttam, olyasfajta gyengeségnek, amire számítottam tőle, de hidegen elítéltem, ugyanezzel a hidegséggel ítélem el magamat is ezért. Végletes volt, nála – akkor úgy láttam – nem volt átmenet egészség és halálra ítéltség között. A küzdés inkább sodródás, beláthatatlan magas akadályok, amire már felnézni se érdemes, csak összehúzni magunkat a tövében. És noha megértettem, tudtam, mindez honnan ered, működésének egész ontológiáját ismertem, képtelen voltam elfogadni a következményeit harag és kétségbeesés nélkül. Átkozódva betonoztam magunk közé a sajátomnak szükségszerűen vallott realitást, hogy bármi, ami arra mutat, hasonlítok rá ezekben, ne férkőzhessen hozzám. Miközben meg akartam változtatni, kigyomlálni a gondolataiból mindent, ami engem is visszatart és kellemetlen nekem. Nálam pedig a gyöngéd pedagógia és a rideg kioktatás között kevés a szürke. Van ilyen. Az ember tanul a hibáiból, és minden leckével eggyel többet tud arról, mit kellett volna másképp. Az a tíz perc, pedig nem volt más, mint szeretet és megnyugtatás. Ami csak keveseknek adatik meg. A búcsúm.

Torma Mária
Kaposvár, 2013. december 27.

(kapcsolódó szövegek:

2013:

Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

Évjárat (2) – Nincs mit tenni

Évjárat (3) – “Annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem”

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

Évjárat (5) – Horror vacui