A bármi végleges hiánya
függönyt húzni el korareggel
csak feküdni látens-ébren
funkcióként ülni csak ülni
ebben a presztízs-sötétségben
hol a ki-kiégő lámpa rendre
belemered a halálba
most ketten vagyunk én és a tárgyak
szükségszerű magánya
én az utolsó alvadt csepp
vér egy szűkülő sebben
ülök az elsötétített csendben
a tárgyak muszáj-magánya
a fáradt izzó a fényt kihányja
és az ajtó előtt kuporog
a bármi végleges hiánya
A hétköznapiság tragikussága
most érzem ezt a napnyugta-létet
magam idilli tájnak képzelem
innen nézem közelgő végzetem
és kitűzöm ezt a fájdalmas képet
sötét szobámban a faliújságra
a hétköznapiság tragikussága:
megint itt vagy kezdődik előröl
minden ijedt beszűkül összemegy
vacognak az utcán az őrszemek
úgy jön az éj hogy bármit felőröl
kis sötétek peregnek a felhőkről
felderengnek gyakorlati közegek
egy félénk fényszegmens bárhol közeleg
benne egy apró létdarab felhőköl
Látásaink
láttad ahogy becsuktam a szemem
és elképzeltem hogy nem vagy itt
láttad a szelet a szúnyogháló lyukain
a hirtelen sötétet mi megvakít
láttad hogy alakot nyer a semmi
és láttad a betűt a papírt mi súgja
hogy pont csak azért nem tudtál menni
mert visszanyomott a pupillák súlya
én láttam ahogy nyitott szemekkel
elképzeled hogy innen nincs hova
az apró vonásokba tapadt sötétet
hogy hogyan lesz végtelen idő a kisszoba
láttam rajtad megakadni a szelet
a hirtelen fényt mi mindent szétrepít
és láttam ahogy lecsuktad a szemed
láttam hogyan ürültek székeink
Apokrif Online 