Ötszázasok és szertelenek – Könyvheti netnapló 2013 (2)

2013-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 84. Ünnepi Könyvhét második napjáról Tóth Anikó írását közöljük.

Zsúfolt napra számítottam, de ez nem lett az. Inkább csak ténferegtem a Vörösmarty téren és kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy könyvheti viselkedésem az elmúlt öt év folyamán drasztikusan megváltozott.

Tegnap este készítettem egy listát, azokról a könyvekről, amelyeket jó lenne megvenni – öt éve ez azoknak az újdonságoknak a listája lett volna, amelyeket okvetlenül meg kell vásárolnom. Azon a Könyvhéten még ész nélkül szórtam a pénzt és olyan köteteket is hazavittem, amelyek még ma is idegenül bámulnak rám a könyvespolcról. Tanulva ebből a hibából, a következő években elkülönítettem egy bizonyos összeget a könyvheti dőzsölésre, de aztán mind kisebb és kisebb lett a magam számára engedélyezett pénzügyi keret. Végül lecsúsztam az „ötszázasok” közé. Persze továbbra is felmértem a kiadók kínálatát, de vásárlói ösztöneim egyértelműen az akciós kosarak Kánaánjához vonzottak. Idén elhatároztam, hogy az önmegtartóztató szerepét fogom játszani.

Noha a beszerzési szándék távol állt tőlem, arra azért nagyon is kíváncsi voltam, hogy melyek azok a kötetek, amelyeket ebben az évben nem fogok hazavinni. Az ismeretgyűjtés során talán egy kissé túlzásba is estem – legalább ebben engedélyeztem magamnak egy kis túlkapást. A várható kínálatot már hetekkel ezelőtt igyekeztem felmérni, a Vörösmarty téri látvánnyal pedig már a Könyvhét első napján csordultig megteltem. Miután ily módon sikerült kiölni magamból az ilyenkor szokásos vásárlási lázat, a mai napot nem könyvvadászattal töltöttem, hanem lődörgéssel.

Titokban jegyzem meg, hogy a standok közt kóborolva mégiscsak sikerült szert tennem két kötetre, de mivel ezek az alkalmi vételek csak afféle véletlen balesetek voltak, szigorúan a jól bevált akciós kosarak körül sündörögtem. Természetes, hogy ennek folytán az általam vásárolt két könyv nem szerepel a korábban összeállított listán.

Tegnap este lila filctollal jelöltem azokat a könyveket, amelyekre nagyon fájt a fogam. Berkovits György és Nyerges András regényei, György Péter új kötete, Kenyeres Zoltán Weöres Sándor-monográfiája és Fráter Zoltán igen izgalmas címmel megjelent könyve, a Karinthy, a városi gerilla érdemelték ki az előkelő lila karikákat. Ki gondolta volna, hogy e nagyreményű művek helyett József Attila levelezését és egy nagyszerű játékoskönyvet viszek haza? Én ugyan nem.

Ki is ültem az oroszlános kút lépcsőjére – vagy ahogyan egy fiatal lánytól hallottam: „a köpködős oroszlán” mellé és nagy élvezettel lapozgattam újdonsült szerzeményeimet. Közben persze fel-felpillantotam és alaposan szemügyre vettem a Vörösmarty tér könyvheti forgatagát. Örömmel fedeztem fel a tömegben régi ismerőseimet, a könyvvásárlókat: az „ötszázasokat”, akik gyakorlottan vizslatják a pult mellé helyezett ládákat; a takarékosokat, akik kicsi szatyorral lófrálnak; a szerteleneket, akik az emberi szervezet tűrőképességével dacolva jókora könyvcsomagokat cipelnek és az igazi önmegtartóztató látogatókat, akiket nem akadályoznak a mozgásban vastag regények, versantológiák, képeskönyvek, vásári portékák.

Ők a vásárlók, az olvasók, azok, akik dedikálásra nyújtják a friss zsákmányt a Könyvhéten ugyancsak szép számmal jelen lévő szerzőknek. Az Ünnepi Könyvhét talán legfontosabb eseményei a szerzők és az olvasók személyes találkozásai. A második napon azonban még nem láttam olyan hosszan kígyózó sorokat, amilyenek hagyományosan például Esterházy Péter asztala előtt szoktak kialakulni. A fentebb már említett könyvújdonságok is visszafogottabb olvasókoszorút vonzottak az író köré, s hogy mást ne mondjak, még Spiró György délutánja is nyugodtabban telt az ilyenkor szokásosnál. Na de türelem – intettem magamat – hiszen nem eszik olyan forrón a kását – még hátravan két nap, előttünk áll a hétvége, s lesznek itt még szenzációs dedikálások.

A munkás hétköznapok szemmel láthatóan nemigen kedveznek a könyvpiacnak. Délelőtt a Vörösmarty tér még kellemes sétaterep volt, a munkából, iskolából szabaduló emberek csak később özönlötték el a standok környékét. Így a Keresztury Tibor által koordinált, egyébként élvezetes beszélgetések során valamivel kevesebben ismerhették meg például Király Levente új kötetének koncepcióját vagy a Szép versekből kénytelen-kelletlen kimaradt szerzők hevenyészett névsorát. S persze azt is csak a lelkes délelőtti vendégek tudhatták meg, hogy Nyerges András szerint olvasók híján nincs értelme az írásnak. Valóban kettőn áll a vásár – hiába roskadoznának a kiadók pultjai jobbnál jobb könyvek alatt, ha nem lenne, aki beléjük lapozzon. Ma úgy tűnt, hogy szerencsére nagyon is vannak még érdeklődők, s ha a FISz interaktív sétaprogramja meghozza a kívánt eredményt, akkor az olvasás még népszerűbb lesz.

S akkor még többen fogják meghallgatni a Néma gyerek koncertet – habár a fellépőknek ma, a produkció első születésnapján se nagyon volt okuk panaszra. A népes nézősereg soraiban magam is ott ültem – már a koncert előtt fél órával. Egyrészt azért, mert ez volt az első Néma gyerek koncert, amin részt vettem, másrészt azért, mert öt óra magasságában már belefáradtam a lődörgésbe és igyekeztem biztosítani magamnak egy ülőhelyet, attól tartva, hogy ahogy közeledünk a fél hatos kezdéshez, egyre kevesebb szabad szék marad majd.

Sietségem nem volt hiábavaló: életem első Néma gyerek koncertje egyszerre volt pihentető és szórakoztató. Leginkább Gábor Tamás Indiana Mémálom című verse fogott meg, s utólag még arra is gondoltam, hogy ebből jó lett volna egy titkos hangfelvételt készíteni és otthon, nagyobb odafigyeléssel újra meghallgatni legalább ezt a szöveget, de ha lehet, inkább az összeset.

Késő bánat, majd legközelebb. Addig megelégszem azokkal a könyvheti örömökkel, amelyeket a következő két nap az ötszázasoknak, a szerteleneknek és az önmegtartóztatóknak egyaránt ígér. S talán idén végre megtanulok könyvet vásárolni.

Tóth Anikó