A lapozgatás fétise – Könyvheti netnapló 2013 (1)

2013-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 84. Ünnepi Könyvhét nyitónapjáról Reichert Gábor írását közöljük.

Ma délután, mielőtt kimentem volna a Vörösmarty térre, egy szekuritis kizavart a Liget téri spárból. Történt ugyanis, hogy – mintegy felkészülésképp a könyvheti kínálatra – át szerettem volna lapozni a hetilapsajtó irodalmi ajánlóit-kritikáit az üzlet kasszája előtt. A szupermarket cerberusa persze fel volt készülve a hozzám hasonló lumpen elemekre, és rögtön lekapcsolt: felvilágosított, hogy nem a könyvhéten vagyok, s ha már sehogy sem tudok megálljt parancsolni perverz hajlamaimnak, inkább a Vörösmarty tér közönségét botránkoztassam meg azzal, hogy vásárlás nélkül koptatom a drága nyomdai matériát. Megszégyenülve oldalogtam el ocsmány tettem színhelyéről, mégis reménykedtem: Vörösmarty népe talán majd több megértést tanúsít felém és a hozzám hasonló kényszeres ingyen lapozgatók felé.

Őszintén szólva idáig még soha nem sikerült ünnepi alkalomként megélnem a könyvhetet. Talán azért nem, mert szülővárosomban nem úgy szocializálódtam, hogy egy efféle eseményt piros betűs napként fogjak fel (bár holnap pont ennek megváltoztatására fogunk kísérletet tenni az Új Forrás hazai rendezvényén). De még inkább azért nem, mert évről évre azzal vagyok kénytelen szembesülni, hogy a megjelenő új regények, verseskötetek, szaktudományos munkák jelentős hányadát – jórészt anyagi okokból – képtelen vagyok beszerezni, így (egyébként sem túl acélos) műveltségemen egyre több és több fehér folt keletkezik. De hát nincs mit tenni, meg kell tanulnom együtt élni ezzel a (folyamatosan súlyosbodó) állapottal. Otthon (és persze a spárban) már kisakkoztam, hogy a vásárlásra szánt összegből mely műveket fogom beszerezni – a többi, számomra érdekes szöveget pedig majd kölcsönkérem valakitől (esetleg átlapozom egy könyvesboltban, ahol a délután tapasztaltnál kevésbé ellenséges a felügyelő személyzet).

Kora délutáni megérkezésemkor még nagyon érződik, hogy csak az első napnál tartunk: alig lézengenek néhányan a standok körül, amelyek szemlátomást még nincsenek is megfelelően berendezve; s ha mindez nem lenne elég, egy hirtelen jött zápor minden jelenlévőt a bódék előtt felhúzott ponyvák alá száműz – ez, persze, nem szegi kedvemet, hogy feltérképezzem a környéket. Értelmetlen lenne felsorolnom azt a rengeteg címet, amelyre, ha tehetném, gondolkodás nélkül lecsapnék, mégis tartom magam előzetes terveimhez: személyes listámnak csak az első két helyezettjét, Hajnóczy Péter most kiadott könyvét és Bartók Imre regényét teszem magamévá.

Közben összefutok kedves főszerkesztőmmel, aki, bár azt hazudja, hogy csak nézelődni jött ki, valójában egészen biztosan engem akar ellenőrizni, vajon nem csak blöffölök-e a beszámolómmal (pedig dehogynem). Csatlakozik még pár egyetemi kolléga, barát, ismerős is, és egészen emelkedett – hogynemondjam, ünnepi – hangulatban várjuk a megnyitót. Meg kell állapítanom, hogy a tűzoltózenekar (pardon: Katasztrófavédelem Központi Zenekara) még mindig szenzációs, Háy János megnyitószövege pedig egyértelműen az elmúlt évek legjobbika (bár biztos vagyok benne, hogy sokan vitatnák ezt az állításomat).

Futok még pár kört a standok körül, közben hirtelen megtelik nézelődőkkel a tér, megérkezik a barátnőm is, akivel a gyerekkönyveket is átböngésszük (sietek megjegyezni, egyelőre nem tervezzük a család gyarapítását, ez csak szakmai ártalom nála), majd lassan hazafelé vesszük az irányt. Nem mondom, hogy sokkal közelebb kerültem a könyvhét szellemiségének megismeréséhez, mindenesetre valamit kezdek már kapiskálni belőle. Azt sem tudom, hogy fogom kiheverni a be nem szerzett olvasmányok fölött érzett bánatomat – most csak abban vagyok biztos, hogy mindjárt neki fogok állni A patkány évének.

Reichert Gábor