Mit jelent a tök disznó? (könyvkritika)

Barlog Károly első kötete – Bencsik Orsolya Akció van! című meglehetős (ám igencsak egyszólamú) magyarországi visszhangot talált könyvéhez hasonlóan – három kiadó együttműködésével jelent meg. Az újvidéki Forum, a JAK és a PRAE.HU által kiadott Maxim mindenképpen jól sikerült kötet, amennyiben a benne olvasható rövidprózák – a már eddig megjelent vajdasági kritikákkal együtt – érdekes kérdésekre mutatnak rá. A fiatal szerző négy ciklusba rendezte írásait: a kötetnyitó Maxim, illetve a harmadik, a Kovács Istenke álmodik több szempontból is összetartozhat, s ugyanígy – különösen Barlog a vajdasági irodalmi hagyományokhoz való kötődése tekintetében – érdemes egymás mellett olvasni a második Kártyanovellák, és a kötetzáró „Mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren” címűt is.

A Maxim ciklusban szereplő mindhárom szöveg „erőlködés” (8.), „van, hogy legyen” (19.), „ragozott”, illetve „koncentrált semmi”. (19-20.) Az, hogy ezeket a jellemzéseket a ciklus szövegeiből tudtam idézni, nem jelenti sajnos azt, hogy Barlog meggyőző (ön)iróniával fordulna a Nyakig a posztban feszt novellacímben is megidézett posztmodern irodalmi szemléletmódhoz. Sőt, ezek a kötetnyitó szövegek épp a felszínesen érte(lmeze)tt „posztmodern szövegalkotás” eredményei: az ismerhető, közhelyessé vált megoldásokhoz Barlog nem tesz hozzá semmit íróként. A szándékosan bonyolított, a szöveg megszületésére reflektáló gondolatmenetek a vélhető szerzői szándék ellen hatva inkább fárasztóvá, semmint jól megoldottá teszik a szövegeket. Csak egy példa: „Az ősgondolat mindig próza. […] De mi van az ősgondolat előtt? […] S ha az ősgondolatot valóban a semmi előzi meg, akkor az ősgondolat ebből a semmiből jön létre – a próza összegyúrt semmi, mely alkotóeleme egy még nagyobb, de tökéletesebben összegyúrt semminek, és ily módon a valami a semmi erős koncentrátuma?” (9.) Erőltetett és kifáradt ötletnek bizonyul a Kovács Istenke álmodik ciklus Kovács Istenke és Uri Geller című darabja is.  A szellemesség és az eredetiség hiányzik ezekből a szövegekből. Nem karakteresek, Barlog Károly olcsó megoldásokkal próbálja működtetni őket, így azonban életlenek maradnak ezek a novellái. Jelen írásom felépítése Barlog kötetééhez hasonlít: az elején közöltem a rosszakat. Szerencsére, a Maximban vannak jó szövegek is, és ahogy már említettem, olyan érdekes kérdések, melyekre érdemes bővebben kitérni.

A Maxim ciklusban, rögtön a kötet második novellájában olvasható Barlog első vallomása. A következőt írja: „szektás vagyok, az irodalomban hiszek, az irodalom szektása vagyok, egy grafomán, szövegfaló marha” (18.) Egy másik szövegben már egészen konkrétan fogalmaz, s a vajdasági magyar irodalomhoz való tartozását demonstrálja a fiatal szerző: „vajdasági magyar irodalom!, ezt tekintem sajátomnak, és képtelen vagyok kompromisszumokat kötni” (94.) Mindenképpen érdekesek ezek a vallomások Barlogtól, legfőképpen azért, mert saját írói megítélését láthatóan nem bízza értelmezőire. A vajdasági magyar irodalomhoz tartozását nagy íróelődök emlegetésével is erősíti, ám ezeknek az alkotóknak a megidézését, megnevezését nem szabad a Barlog szövegei által megidézett hagyományokkal azonosítani. Más ugyanis, hogy a szerző hova sorolja saját magát, és más, ahova a szövegei kapcsolják őt. Bányai János a Híd januári számában megjelent kritikájában részben épp a megjelenő irodalmi nevek miatt nevezi elismerőleg „irodalmi írónak” Barlogot, „ha ezen a szón […] azt értjük, hogy jól tájékozódik az irodalom világában.” (Bányai János, Az irodalmi író rövid történetei, Híd, 2013/1, 95.) A Maxim negyedik ciklusának címét Domonkos István legtöbbször hivatkozott versének, a Kormányeltörésben címűnek a leggyakrabban idézett sora adja („Mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren”), az Egy mondat Újvidékről című leghosszabb elbeszélését Végel Lászlónak ajánlja Barlog, s idéz is az Egy makró emlékiratai című a Végel-művek közül szintén a leggyakrabban hivatkozott alkotásból. Megjelenik Fehér Kálmán alakja, s természetesen Tolnai Ottóé is, akire való hivatkozás nélkül manapság nincs is fiatal vajdasági szerző által megjelentetett kötet. Tolnai megjelenik név szerint, mint „aki irodalmunkra, az úgynevezett «vajdasági magyar irodalomra» rányomta azúr színű billogját, hogy azt onnan egy istenért sem tudjuk, nem is akarjuk!, levakarni” (104.) S megidéződik a már korántsem a vajdasági magyar irodalmat, hanem a Tolnai személyét idéző tenger-kép is: „Kovács Istenke most arra gondol, hogy még sohasem látta élőben a Tengert, s akár egy régen elveszített vagy sosem volt végtag helye, viszket neki ez a hiány, ez a tengertelenség. Félre ne értsd, kedves Olvasó, nem a hatalmas víztömeg látványa hiányzik Kovács Istenkének, sokkal inkább azt a különbséget szeretné teresülve látni, ami a vajdasági magyar írót mássá teszi az anyaországi magyar íróhoz képest.” (82.)

Barlog kötetét olvasva különválik az általa megnevezett, s a szövegeiből kiolvasható irodalmi hagyomány. Egy olyan szerzőre utaltam már jelen írásom címével is, aki – szinte érthetetlen módon – nem jelenik meg névleg sem a Maxim szövegeiben, de ami leginkább meglepő: az eddigi vajdasági kritikákban sem, holott a kötet legjobban sikerült szövegeit tartalmazó Kártyanovellák ciklus darabjainak írásmódja, szemlélete és tematikája is őt idézi számomra. A ciklusról írva Pressburger Csaba a következőt jegyzi meg: „a Kártyanovellák olyan, mint Esterházy Péter Harmonia Caelestise; rövid történetek felmenőkről – miért, maguk mire gondolnának, ha nem a HC-re?” A magam részéről Gion Nándorra és az ő novelláira, valamint tetralógiájára gondolnék. A ciklust Barlog Károly nagyanyja emlékének ajánlja, s az ezekben a novellákban elmesélt összetartozó történeteket egy kis utcában, az Elesett harcosok utcában játszatja. A magyar kártya lapjai jelennek meg az írások címeként, például így: „Makk csikó, háború vagy amit akartok”, s a lapok is, mint látszik, különleges, ritka megnevezéssel szerepelnek: „Megkevertem a lapokat, csukott szemmel húztam egyet: tök disznó.” (29.) Nemcsak a nagyszülők történeteinek tovább- vagy elmesélése, a magyar kártya lapjai, egy utca életének felvillantása, a település fölülről ábrázolása idézi Giont (Gion Kálváriájáról hasonló érzésekkel tekintett le a községre Rojtos Gallai István, mint Barlog szövegében a lokálpatrióta nagyapa: „Ha sokáig figyelünk egy települést felülről, vészesen megnő az esély arra, hogy beleszeretünk, égető honvágyunk támad, ha nem láthatjuk. Az Úristen is így szeretett bele a maga teremtett világba, föntről való letekintései alkalmával […]. Nagyapám igazi lokálpatrióta volt, és az Úré volt a lokál.” (41.)), hanem Barlognak a kötetéből is kiolvasható életútja is. „Az út, amit Barlog Károly első könyve tartalmával megtesz, Csókától, Újvidéken át Budapestig, egyben Barlog Károly útja is […]” (Bányai János, i.m., 96.) Gion Szenttamásról indult, de szintén Újvidéken át végül Budapestre került, s már itt írta a jelen írásom címében is idézett Mit jelent a tök alsó? című posztumusz kötetben szereplő novellái többségét. Gion e szövegeinek sajátossága, hogy keveredik bennük a budapesti és a vajdasági léttapasztalat, a térségek egymásra íródnak, hasonlóan ahhoz, ahogy az Barlog Károly kötetének utolsó szövegében, a Világtalannak világossága címűben is történik. A Maxim szerkesztője által írt, szintén a Híd januári számában megjelent kritikában mindez nagyon pontosan megjelenik. Sági Varga Kingával egyetértek, mikor azt írja, Barlog a „szövegben teremti meg sajátos városát, Újvidék-Budapest-fúzióját.” (S. V. K., Posztmodern habarcs hagyománnyal, Híd, 2013/1, 99.) Barlog történeteket mesél a legjobban, ezek a szövegei nagyon jók, szépek és olyanok, amelyek megírásához szükség volt Barlog Károlyra, az íróra is. Ezeket a történeteket valóban „egyedül neki van joga elmondani” – ahogy Szálinger Balázs is írja a hátsóborítón –, s csak Barlog tudja így elmondani.

Egy interjúban a szerző megjegyzi: „Istenem, mennyire szeretnék én is egy nemzedék tagja lenni!” Az utóbbi években sok fiatal vajdasági író jelentkezett első kötetével, nemzedékről azonban valóban (egyelőre?) csak korosztályi, illetve „szakmai életkor”, s kevésbé az általuk írt irodalom alapján lehet beszélni. Annak ellenére is, hogy külsődleges hasonlóságok felfedezhetők, pl. rendre rövid műfajokkal jelentkeznek (verseskötettel vagy, mint Barlog és Bencsik is: rövidprózával). Vitathatatlanul megindult a vajdasági irodalom legfiatalabb generációjának tudatos felléptetése (ebben kétségtelenül nagy szerepe van a 2009-ben alakult Híd Körnek). Ez a „nemzedék nélküli irodalmi nemzedék” (Podolszki József kifejezése – P. J., csodavárók, a jugoszláviai magyar irodalom nemzedékkérdéséhez, Új Symposion, 1980/6, 223.) bizonyos szempontból első nemzedék. Annyiban, hogy ezeknek a fiatal íróknak már nem adottak, többnyire még csak gyerekkori emlékként sem, azok a jugoszláv kulturális élmények, amelyek a korábbi nemzedék(ek), a mostani fiatalok által élő hagyományként tisztelt szerzők számára még alapvetők voltak. Fontos változás, hogy Jugoszlávia szétesése után a Vajdaságban a többségi kulturális közeg is átalakult, vagyis nemcsak a magyar vajdasági irodalom szenved(het) identitászavarban, hanem az idegen nyelvű többségi irodalom (és kultúra) is. Ezt a változást mindenképp fontos tudatosítani, főleg, hogyha a most induló fiatal vajdasági magyar szerzők út- és hagyománykeresése kerül egy-egy vizsgálat vagy kritika középpontjába. Ennek tudatában talán még indokoltabb lehet az ő indulásukat figyelemmel kísérni, főként azért, mert a magyarországi nézőpontból születő értelmezések is fontosak (lennének). A FISZ által szervezett vajdasági kritikustusáról készített beszámolóból kiderül (mert hogy ott is rendeznek ilyet, immár második éve, idén kiemelten a fiatal vajdasági szerzők műveire koncentrálva), hogy pl. Benedek Miklós első verseskötetét vizsgálva felmerült a magyarországi olvashatóság kérdése is.

Látszólag elkanyarodtam Barlog Károly első kötetének értékelésétől. De csak látszólag. Írásom legvégén arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy erről az izgalmas első kötetről, a Maximról lesz szó a legközelebbi vajdasági kritikustusán. Érdemes lesz az arról készült helyszíni tudósításnak is utánanézni…

Szarvas Melinda

(Barlog Károly, Maxim, Forum Könyvkiadó-JAK-Prae.hu, Újvidék-Budapest-Budapest, 2012.)