Méz és viasz
Menekültek,
Eljutva végre
Pontosan nem tudták, hova,
Nem
Ismert vagy elfelejtett
Helyekre,
Hanem hol béke van,
Remélte és rettegett
Daidalosz és Ikarosz.
Nem volt elég a két láb,
Nem vitt elég messzire.
Az árnyék, ráncolta homlokát
Daidalosz.
Jobb híján azt fogjuk követni,
Így is ránk találnak, csak napok kérdése.
Másképpen, apám, fürkészte
Ikarosz az eget.
Még ma elmegyünk.
Lelkesültek,
Forrt a vérük, mint a bor,
Szabadnak, szinte semminek lenni,
A tett szabadságára vágytak
Átívelni a végtelen túloldalára,
Lecsúszni, mintha szivárványon.
Mikor ellökte, Daidalosz
Szíve remegett, mint a kocsonya.
Ikarosz úgy repült,
Mintha viasz és méz
Gyantájába fogott madártollai
Belőle nőttek volna ki.
Végül Héraklész
Találta meg a testét. Nehéz volt,
Pedig több részbe tört.
Vérző árny, mint mindannyian,
Gondolta, miközben eltemette.
Legstabilabb a túlvilág,
Hádész háza, mely
Gyökerek között magasodik.
Valahol végül lennünk kell,
Nem mehetünk örökké
Máshova.
Hol vannak már azok a méhek.
A sürgés, a forgás, miből
A méz és a viasz lett.
A királynő, a kaptár, a gének.
Hádész házában
Csönd és homály a kalitka,
Holtak zúgnak,
Földalatti tenger.
Ikarosz, a szegény fiú
Megtér pihenni,
Hátát, ha tapintja,
Csak sebek.
Apokrif Online 