Halmi Annamária verse (online megjelenés)

interdependencia

Tűrök némán, akár az állat,
hangod húz rám pár strigulát;
krétaporral szórod be arcom,
szememben árnyékod fut át.

Fehérebben néz rám vissza így:
te-tükrömből a pillanat
(ösztönlénynek ma neveztek el).
Megfoszt mástól, örökbead.

Ennem, ha kell, legyen elég csak:
megengedettnél kevesebb –
mikor szavakkal enni kértem,
visszhang nélkül: felelet

híján csupán a csend jutott.
A krétáé, az arcomé.
„Hogy jószágod ellásd” – jótanács:
„tedd a kezed szíve fölé.”

(hiába kéz, ha fázik.)

Magányosság vacoghatna, bár
itt, most, vacogni – csak fogak.
Ma, szürkületben éhhaláltól
nem óv meg semmilyen falat.

Ha más simítja, nem hagyom. Már.
Az állat vad, mondják – minek,
ha csak közhelyre futja, épphogy.
Idő. A mienk. Egymásból

most élni meg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s