interdependencia
Tűrök némán, akár az állat,
hangod húz rám pár strigulát;
krétaporral szórod be arcom,
szememben árnyékod fut át.
Fehérebben néz rám vissza így:
te-tükrömből a pillanat
(ösztönlénynek ma neveztek el).
Megfoszt mástól, örökbead.
Ennem, ha kell, legyen elég csak:
megengedettnél kevesebb –
mikor szavakkal enni kértem,
visszhang nélkül: felelet
híján csupán a csend jutott.
A krétáé, az arcomé.
„Hogy jószágod ellásd” – jótanács:
„tedd a kezed szíve fölé.”
(hiába kéz, ha fázik.)
Magányosság vacoghatna, bár
itt, most, vacogni – csak fogak.
Ma, szürkületben éhhaláltól
nem óv meg semmilyen falat.
Ha más simítja, nem hagyom. Már.
Az állat vad, mondják – minek,
ha csak közhelyre futja, épphogy.
Idő. A mienk. Egymásból
most élni meg.
Apokrif Online 