Az érzelmek halhatatlansága

A kiállítás első – a sokk fogalma köré szerveződő – terme egyszerre választotta tárgyául és módszeréül a warburgi eszköztárat, ám ezt nem nyíltan jelzi, csak sugallja a látogató számára. Hans-Peter Feldmann 9/12 Frontpage című, 151 darab 2001. szeptember 12-i újságcímlapból álló munkája formájában is felidézheti Aby Warburg kései, Mnemosyne Atlas című, a pátoszformulákat vizuális példákkal bemutató vállalkozását. A képgyűjtemény evidensen közel állt Warburg módszertanához, ő maga is többször használta ezt előadásaihoz, és a Mnemosyne Atlasába is illesztett be újságkivágásokat.

 

Feldmann munkája párbeszédben áll a teremben lévő két festménnyel. Johann Heinrich Schönfeld Sámson bosszút áll a filiszteusokon képe még formájában is rezonál Feldmann alkotására, és Valerio Castello Betlehemi gyermekgyilkosság festményével is összeköti a mitikus tragédia ábrázolása, illetve a sokk képalkotás általi kezelése. Az egész terem miniatűren modellezi Warburg gondolatát, aki gyakran maga sem használt több példát téziseinek bizonyításához.

A termet még további nyolc tematikus blokk követi, a melankólia, szeretet/szerelem, gyász, vágyakozás, szenvedés, düh, magány és az izgalom témái köré rendezve. A látogató ennek alapján úgy érezheti, hogy minden jelentős érzelmi csomópontra sor került, nem maradtak fájó hiányjelek. Talán a vágyakozás csoport a leghalványabb a kilenc közül, de ezt könnyedén ellensúlyozzák az olyan nagyszerű megoldások, mint a szeretet/szerelem blokkon belüli önszeretet rész briliáns ötlete. Néhol a hívószavakon belül is szűkítés tapasztalható, de egyáltalán nem árt a kiállításnak, hogy a szenvedés blokkot jórészt Szent Sebestyénnel foglalkozó művek közül válogatták össze.

A régi (jellemzően 16–17. századi) és kortárs művek egymás mellé állítása az esetek többségében jól sikerült, a képek között folyamatos kommunikáció zajlik, amelynek köszönhetően ugyanúgy olvashatók a képek egy közös külső perspektívából, mint saját belső nézőpontjuk felől. Éppen a pátoszformulák eszköztára írja felül a sokszor ellaposodott, „ki kire hatott?” kérdést, és hívja fel a figyelmet a képek történetének azon búvópatakjaira, amelyek sokszor öntudatlanul, de konzekvensen bukkannak fel egy-egy érzelem ábrázolásakor.

Néhol azonban érezhetővé válik az abból következő korlátoltság, hogy a kurátorok csak két gyűjteményből válogattak (válogathattak?) műveket a kiállításra. Ezek a pontok mégsem válnak neuralgikussá, ami jelentős részben köszönhető annak, hogy a kiállítás koncepciójára nyitott látogató a rendezői elképzelésekkel összhangban képzelhet a falakra további alkotásokat is, és saját elképzelt múzeumává alakíthatja a tárlatot.

A tárlat legnagyobb érdeme mégsem az eddigi megjegyzések között keresendő. Warburg eszközrendszerének a használata elementáris hatással van sok műalkotásra, különösen a kortárs művészeti darabokra. Az érzelmi állapotok pátoszformuláinak vizsgálatával a kiállítás kiveszi ezeket a műalkotásokat a szokásos tárgyalási keretükből, így deterritorizálja azokat. Ezek után reterritorizálja, el is helyezi a műveket egy másik, saját maga által felépített vonatkozásrendszerben, de a kivétel folyamata önmagában erős felszabadító hatással bír, és komoly intellektuális élménnyé válik. Mindezek mellett az új keretükben az alkotások már nem tűnnek olyan mozdíthatatlannak és egyolvasatúnak, ezáltal a nézőt is inspirálhatják a további hasonló lépések megtételére. Ez történik Maurizio Cattelan Bidibidobidiboo című művével, ami a melankólia szekcióba került, vagy a Yinka Shonibare Untitled című 1997-es önarcképével, amit jellemzően a posztkoloniális művészet részeként tárgyalnak, de itt az önszeretet fogalmához társul.

A régebbi alkotásoknál ez a hatás talán kevésbé érvényesül, mivel esetükben sokkal bevettebb a pátoszformulák ikonológiai módszerét követő értelmezése. Ám ezeknél a képeknél is megfigyelhető valamiféle aktualizálódás: a művek képesek kilépni a „régi és ezért értékes” múzeumi paradigmából, és valós tartalommal fordulni a nézőhöz.

A kiállítás utolsó termében az izgalom címszó alatt két mű található: egy apró antik diszkoszvető szobor, illetve Douglas Gordon és Philippe Parreno közös kétcsatornás videója, amely 90 percen keresztül mutatja Zinédine Zidane-t meccs közben. Feltűnő hiányt jelez és orvosol is egyben ez a rész, mégpedig a sport tematizálásának a hiányát. A sportét, ami talán a modern társadalmakban az érzelmek megélésének, kitöréseinek és látvánnyá tételének az egyik központi terepe. Éppen a sportban társadalmi szempontból is fontos látvánnyá váló érzelmek mutatnak rá (Feldmann művével közösen) arra, hogy az emóciók megjelenése, ábrázolása és hitelessége milyen kiterjedt problémái az életünknek.[3] Bizonyos szempontokból ez a két mű a még korábban látható, Szent Sebestyén című Fiona Tan installációval mutat sok közös vonást, érzelmi és ábrázolási párhuzamot.