Azt hiszem
Azt hiszem, egyikünk sem hibázott
Csak másképp estünk át a holtponton
Túl sötét volt, hogy tudjuk, mi vár ott
…Túl sebes a szám, hogy csókoljon
Túl sok csillagot néztem, hogy lássam
Az égnek milyen szép tajtékja van
Tán ezért lettem önmagam másban
…És önmagamban hajléktalan
Ő is megunt, de mondd, mit várhatnék?
Tényleg túl sok tenger van egy halban
És hát én egy tengert sem láttam még
…Tán ma is egy kicsit meghaltam
Ez az én csavargó horgom átka
Egy rágó, ami lelkemre ragadt
Vízben nem leltem még boldogságra
…Csak kukáim fedele alatt
Új kezet engedtem el, bocsásson
Meg, de most épp megbánni sincs erőm
Ma csak úgy vagyok, csak úgy horgászom
…Várost fogok ki a szirttetőn
Ismerem e magasságot, tegnap
Egy szerelmespár ugrott le innen
Ma egy újabb hajléktalan megfagy
…És minden rendbe jön szerintem
Szép vers Krisztián. Gratulálok. És örülök, hogy a hagyományos, klasszikusabb költői nyelv is jelen van a posztmodern “szövegelés” áradatában. A lecsupaszító, alul-stilizáló, sok tekintetben hagyomány-ellenes “szövegirodalom” amúgy is kiüresedni látszik. (A kivételek erősítik a szabályt.) Jó úton jársz, ne térj le róla. Sok van még benned. Üdv: Horváth Tivadar