HÍMZŐKÖR: HÁZIBULI 2.
PONTJÓ
– négy hangra –
ODA
I.:
Csak kicsit vagyok bajszos. Egyetlen szál. Játszik vele az ujjam, mint a fákkal a hideg szél. Lusta vagyok megszabadulni. Tele a szekrény az álcáimmal. A testetlen takaróimmal, amik alatt csak jobban fázom. Csontos üreg a félhold alakú mellkas. Mellek. Löffeteg szatyrok, dobogásra ringva. Be kéne takarni a bőröm, mint a hó a várost. Kevés vagyok a csodához. Hallgat bennem egy másik hallgatás. Kitölt az iszony. A halak fulladnak meg így a horgon. Vérvörösre kenem a szám, hátha megharap a vágy. Nem tetszem. Inkább felöltöm a semmit. Az egyetlen, ami jól áll. Az egyetlen, ami kilök az ajtón, az utcára, a buszra. Kapaszkodom. Ma hátha nem dob ki magából a világ. Ma talán nem lesz tévedés. Erdő a horizont, behúzom a nyakam. Jó ez a gallér.
J.:
Már a fejemben zakatol a dal szövege amikor indulok, ne engedj el, amíg a világ tart, mi is beleférünk. Havas a táj, beterít, csikorog a csizma, a hideg lassan felkúszik, a szívig, túl hideg, vetkőztet a hólével átitatott zokni. Tenyeremben szorosabban fogom az üveg nyakát, bármi nélkül nem illik megérkezni. Épphogy igazítom magam a szabályokhoz: a borból már nem fogok inni. Mindent előre elhatározok, tenyerembe vésve erősítem meg. Jelen kell lenni, mint az elsuhanó autók mellettem: hallom a kerekek ritmusos ütődését a betonon, a gyorsaság elkent élességét észlelem csak, ezekből tudom, hogy a város van körülöttem, te pedig csak bennem múlsz el a lélegzet ritmusára.
K.:
Sosem a kopogóst, akinek kemény a járása. Aki vágja a sarkát az útba. Megint lekopott, takarni kell, ha nem szőnyeges helyre érkezem. Fénylakk a csizmán és a hajamon is, a ruha zárt és keretez, segít viselkedni.
Utoljára még végigment a gerincen a hideg, a busztól legalább öt perc gyalog, amikor elém ugrottak. A fiú nézte, ahogy a lány táncolt nekem, csettintettem én is, felismerjük egymást, a fésülés más csak, de mind erre lakunk, nem vagyunk mi idegenek, szabad tovább. A többiek ott lesznek, az elbűvölőt kellene mára, a titokzatos fájdalom volt a múltkori. Ma jó a nap és könnyű az út.
D.:
Kabát le, cipő le, adaptálódok a hideg konyhakőhöz.
A házigazda stimmel, ugyanaz, mint a múltkor. Meglát, sunyítva közelít. Tudjátok, van az a kutya, aki, ha izgatott, csóvál. A másik egész seggel riszál, és amikor a kezed nyújtod felé, bevizel. Ez a házigazda a homlokán át gyöngyözik. Megmerítkezem az olvadt tenyerében, majd a kezem a farosomba törlöm. Taszít a sós találkozás. Bámul és liheg. Kullog utánam, de soha nem fog utolérni. Fölhorzsolódik a kettőnk közti szakadékban, és a mélyből ekhózza tovább a nyomorát. Gyerekkori kiadásai kísértenek a falról: már a babaképen is kopasz volt a fazon. Kappanhangja elhalón követ: jóó szóórakozászt drágaszááágom! Haladok tovább a fény felé – vár a paranormál.
OTT IS
J.:
Benn felenged a léghólyagokba rakódott hó. Jó ez a sarok, belátni mindenkibe, totálba rándulnak a mozdulatok, és közeli a száj szélén a mosoly. Felengedtek, kérdezés nélkül, pedig már kitaláltam: felcsengetek, aztán azt mondom, hogy nagyon kell pisilnem. Onnantól már bent vagyok, bor van nálam, nem felesleges a jelenlétem. De nem kérdezi senki, tárva az ajtó, felbomlott mondatokat húzok magam után. Kínos köldökzsinór. Nagy a hang, a dal folytatódik, átengedlek magamon, itt soha nem piros a lámpa, ne félj lelépni, csak magadat hagyhatod el, én a zsebedben maradok az úton. Nem fér több a bőrbe, hús vagyok, különböző helyeken összeöltve, kitart még, éles vágással nem jut közelebb a lényeghez. Egy tenyér épp helyet talál a harisnyán felfelé, szájak egymásba harapnak, átvonul rajtuk a vágy, a szoknya már nem takar, csak a kéz, ami elé szorul. Felborzolja az idegeket. Idegen testnedvek, végig a belsőcombon. Ritmustalan szívverés, vissza kell majd hallgatnom egy alkalmas pillanatban, visszahallgatni, hogy reagál a test egy másik testre.
K.:
Összekeverem, ez nem az, ahol én vagyok az ünnepelt, most kizökkenek, mert napot nem tévesztek. „Nincs melegem?” Ha meztelenbuli, lebukom rögtön a duplagarbóval, kizárt a nyílás, de a jópofáskodásra emlékszem még. És az alkoholra és a kéretlen karaokera is: énekelni akarok, az igazi hangomon, egy érzelmes rockdalt, szívfacsaróan, azzal szerzek barátokat, akikkel össze lehet majd kapaszkodni. Akiknek falazok, hogy előbb érjenek szobára.
„Adj helyet” meg a vállam, a meztelen, a bikini nélkül a termálfürdő meg a szent egek. Ellenőrzöm a harisnyát, legalább kettő, az egyik védi a másikat, ha bármi történik, pótszer van erre is.
Madame-nak képzelem magam, nézni és szipkát tartani még a gimiben gyakoroltam ki, mindig tudom, hol van egy rejtett sarok. A mindentudás gőgjével mutatok jobbra vagy balra és szégyellem a lány előtt, aki őszintén bújik el egyedül. Neki csak egy van, meri az egyet húzni, beleakad, de nem feslik fel. Nem illik ezt, bírni nem illik. A fülbevalóm mögött kis foltot csinál, amit látok. Ez az árulkodásom, beszélek az illesztésnél, a másik helyen, a másik lépcsőn, ott a szobában, vele. Eltitkolom, meg fogom védeni, ráhúzom a garbót a fülemre.
I.:
Ő legalább hozott bort. Vékony nyak és törékeny vonalak. Mennyi ronda nő él magamban. Most az egyiket hoztam. Kicsit slampos, lyukas a foga és nem mer senki orra fölé nézni. Csak le. Meglátom a furcsa cipőt. Rokonom lehetne, a gerince kanyargása, és az a garbó. Libanyak. Kopasztott szavak kúsznak a számon. Törött az asztal, a poharak és az emberek arca is. Nem találok fogást. Elejtem magam, mint egy tányért. Senki sem mozdul. Kimerevített az éjszaka képe. Bámulják. A bor lassan ereszkedik a testek fölé. Valaki a sarokban. Bátor. Megmozdul egy-két kar, belső zuhanásban a pillanat. Táncolni akarok. A melleimmel, a sebbel, ahonnan jöttem. A rozoga térdeimmel, amik alig hajlanak. Táncolni. Az új színnel a számom, ami kicsit másnak mutat. Nem vagyok éhes, telítve vagyok keserves várakozással. Felbuggyan kicsit. Megtalálom a fürdőszobát. Bezárkózom a csempékbe. Tiszta, idegen és otthonos. Mosóporszag, színes üvegcsék, külföldi illatok. Hallgatom, ahogy csobog a víz a fémből. Csöppen. Vár. Befekszem az üres kádba, mint az anyaméhbe. Várok, hátha megszül reggelig.
D.:
Veletek vagyok, angyalok!
Hoztam a hangulatot. Négyesben szédülünk. A garbós, aki a nemet mondja, de igent hazudik. „Köszönöm, jól. Igen, kérek még. Jó látni téged.” Hazudik, hogy gerince maradjon. Kuporog belül a csont pánikszobában, és a kamerákon át figyel.
Aztán a bajszos. Az egy szál szexepil.
És a belógós, a gagyiborral, aki két kék parazsat cipel az arcán.
Ők a három angyalok.
Elnézem a bajszost. Nem eszik, és csöndben a karácsonyra gondol.
– Nem kérsz egy szárnyat, bajszos? – kérdem. Csak néz rám, kortyol.
– Nem, köszönöm, félek a hústól. – Nézem, kortyolok.
– Az meg hogy?
– A hús az erekből meg inakból áll. Rásülnek a vérlemezkék a csontra. Gonosz dolog.
Lenyelek egy kis röhögést két korty között. Gondolatban fölemelem a kezem, és a mutatóujjammal a halántéknál körözök. Bóberés ez a bajszos.
Egy ponton az asztal köré telepszünk. A házigazda – állítólag – médium. Hiszek neki. Ilyen tar fejnek még a túlvilágon is villognia kell. Öt gyertyát gyújt. A garbós ráhajol a lángra, és pöfékelni kezd. A tenyerét az asztallapra szorítja, és a szipkáján át eregeti a füstöt. A házigazda hívja a lelkeket:
– Van itt velünk valaki ma este? Egy kopogás az igen, kettő a nem.
Kopp. Mind megszeppenünk, suhogást hallunk. De semmi pánik, csak a házigazda csóvál elégedetten.
– Férfi vagy?
Kopp.
Ebben a házban éltél?
Kopp-kopp.
A garbós óne-zsanér eregeti a karikákat. Kékparázzsal összeér a térdünk, érzem, hogy remeg. Én a füstöt nézem, és mátrixolok. Egy idő után kiveszem egy zsiráf alakját a füstből, amint épp szörfözni kezd. Halkan suttogom magam elé: „tiszta paranormál”, és a zsiráf oszlani kezd.
– Van családod?
Kopp-kopp.
– Magányos vagy?
Kopp.
– Látsz minket?
Kopp.
– Furcsák vagyunk neked?
Erre sípoló tüdővel, halkan fölröhögök.
– Hát te tutira az vagy neki.
A házigazda orrlyuka tágulni kezd, mint az univerzum. Még kipréseli a szellemnek, hogy „köszönöm”, és véget ér a kopogós session, mérgében kitágul a szomszéd szobába. A bajszossal az asztalnál maradunk. Mintha azt motyogná: „temetni akarok”, de nem kérdezek vissza. Aztán óvatosan megkérdi tőlem:
– Mit gondolsz, a test nem öregszik? – nem néz a szemembe, onnan tudom, hogy komolyan kérdi.
– Ilyenkor nem. Házibuliban nem illik öregedni. Vagy öregen érkezni. Vagy az öregségre gondolni. Tudod, mi kéne neked? Egy szívprotézis.
Végre mosolyog, az ajkai kitakarják a szemfoga zománcát, belátni abba a fekete lyukba. Szemérmesen próbálom elfelejteni a látványt. Gyorsan újratöltök, ő hálásan iszik. Aztán kézen fog, és táncolunk a sültcsirkeszagban.
OTT SE
J.:
Kitakarja az alkohol az arcokat, csupaszra bontja a testeket: újabb hegek képződnek, a mellkas bal oldalán végig. Nem jössz, lassan éjfél, már nem is fogsz. Kutattam utánad, nem ismerlek fel magamtól, minden szavadat tudom, egyenként igazítom a szádba. Ahogy a lépteidet, miután a nyomodban léptem. Kikutattam helyeidet, hangsúlyaidat, véred dobolását a dobhártyán, ismerem az idődet, az idődet, ami átírja az enyémet. Nincs még kéz, ami körbeér. Megkeresem az üveget, amit hoztam. Véteni akarok a szabályok ellen, nem értem azt sem, miért fut a véna egyenesen a testben, újabb utakat vágok néha, keresztbe. Felemelem az üveget, a nyakánál, úgy ahogy láttam az imént a híres költőtől, így kell csinálni, aztán hemperegni egy kicsit a szőnyegen: jobban megtalál a feledés.
Nem vesznek észre, kilincs vagyok az ajtón, minta a szőnyegen, beburkolózom az üressé vált lakásba, a mellettem lévő szobában szuszog a házigazda, beszívom a leheletét, háttal a falnak dőlök, és a kezem becsúsztatom a bugyimba. Pontjó.
D.:
A garbós elszántan romtalanítja az asztalt. Úgy közelít a húshoz, mint vámpír a kereszthez, de pakol. Húst a húshoz, zöldet a zöldhöz, csontot a szemétbe. „El innen hús”, hallom a gondolatait. Itt ma este mindenki kannibál, és mégis félünk a hústól.
– Tegye föl a kezét, aki nem fél a hústól! – kurjantom el magam.
Vagy tízen rám bámulnak, de nincs reakció. Vagy hülyének néznek, vagy sakkban tartja őket a hús. Nincs más opció.
Kékparázs véletlenül oldalba lök, és kisszoknyástól eltűnik a hálóban. Magával viszi a gagyibort. Egyszemélyes privátpartira készül, jól tudom. Nem csak a fiúknak van öt kicsi barátjuk. Megkérdem a garbóst, szerinte utána menjek-e. Kacsint, és mosogat tovább. Otthagyom, mert ha így folytatjuk, maholnap mindannyian sterilek leszünk. Vagy szappanhabos szivacsoknak adunk majd életet. Szomorú kép.
Résnyire nyitom a háló ajtaját. Kékparázs odabenn fekszik, a tükörből látom őt. Nem vesz észre, húnyt szemmel dől neki a falnak. Azt kívánom, bár lenne infrakamerám… Annyira pszichedelik lenne ezzel lesni őt! De azért elégedetten kukkolok. Hirtelen lehűl mellettem a levegő. Kirajzolódik egy férfi sziluett. Nem látom, épp csak a suttogást hallom: „Pontjó”.
I.:
Hús. Zabálnak. Az alkohol finom és légüres ágyat fektet a hasban. Poshadni kezdenek az ízek, az emlékeim élénkebbek, mint az idő. Ilyenkor kell nem megkóstolni. Ilyenkor kell csendben a karácsonyra gondolni, és nemet mondani. A magas és karcos arcú elegánsán vágja a sertésszeletet. Látom magam a kezei között. Ahogy precízen. Félek. Minden óraműszerűen áll meg. A buborékok felkotorják a kisagyam és dodzsemeznek. Ütközés. A szemembe néz. Nem tetszem neki, mert elkapja a fejét, és már tépi is a fogai közötti falatot. Zárt szájjal. Piszkosul tetszenek a hosszú és csámpás lábai. Ahogy kinyúlnak az asztal alól és átérnek a szekrényig. Nem férnék mellé. Túl. Akár egy gyermek az erdőben a bogarakat, nézem az ujjait. Villa és kés. A mócsingok, mint a csillagok, halványan sárgállanak. Titokban motoszkálok a bőrén. De nem érek odáig, megfoghatatlan messze van, akár a tálak a kristálypolcon.
K.:
Dugdossa a salátát, az nem való a sülthöz. Hússzagú az asztalterítő, nem biztonságos. A tányért a másik szivaccsal kellett volna kimosni, nem tudnak így enni, és ezt nem lehet megmondani.
Az üres szipkán át levegőzöm, tompítja a rohamot, nem rezzen a smink, a kislány sem, visszajött az üveggel és felhúzta a harisnyáját, pihegünk vagy fújtatunk, más helyekről indítjuk a nyomást, én préselek, ő enged.
A salátaszedő szaftos, összekeverte a tökmagolajat, ázik a bürke a fekete lében, pöttyös lesz a fedőréteg, síkosítja a bevonat. Bele kell harapnom és azt mondani, pont jó. Addig nem hányhat senki. A másiknak hegyes a szemfoga, az enyém is, de ő tép. Csinálja a felső réteggel, amit akarok, de nekem kilökődik. A chut étvágyat jelent, csak vele tudok enni, és csak azt, amit ő is. Zárt a mi közösségünk, ültetni fognak minket.
EL
I.:
Ezt a nőt, akit hoztam magamban, haza kell vinni. Vízszintes sír a ház. Temetni akarok. Eszembe jut a szál. Balra dől. Iránytű. Takargatom. Anyám szerint a hormonok titkos koboldok és széteszik a női testet. Bajszos leszek, mint Mária néni és ülök majd a készülékem előtt. Mint a tükör. Benne a város, a bulik és az álmok. Színes, hordozható és kényelmes. Ki sem kell hozzá mozdulni. Lassan már csak ilyen távlatokban. Az előszoba frissen festett. Hűvös burok, elkapom az arcom. A foncsor macskaprémbe von. A karcos arcú a falnak dőlve lopja a levegőt egy magas nőből. Gyöngyhalászok éjjele. Csak én lebegek. Csak engem nem fog se hínár, se test. Csak én viszem az egyszál erdőt az államon, a budapesti semmibe. Magamnak oldom ki a mellkast. Pont jó.
D.:
A garbós elengedi a mikrofont, egyből kilazulnak az idegek. Hajnali kettő. Túl nagy a forróság. Fűtenek belülről azok a kék parazsak. Kérdem a bajszost, merre tart.
– Temetni megyek.
– Ú, nekem ahhoz túl késő van. – Otthagyom. Erős nekem ez a fekete humor.
Kérdem a garbóst, ő merre megy. Ugyanarra, amerre én, ezt jó jelnek veszem, csatlakozom. Amint kilépünk a kapun, a gyomrához kap. Fölnéz rám, rettenetesen öreg az arca.
– Mindennek a hús az oka.
Sóhajtok, elfogadom, hogy húsgyűlölők között élek, én, a kannibál. Baktatunk, és hagyom, hogy fűtsön a kékparázs.
Ég veletek, három angyalok!
K.:
A barátok megértik a rosszullétet és azt, hogy nem ezt mondom, de a gyomromhoz nyúlok. Ilyen a szokásos, a familiar jelenti ezt. Családiasnak fordítom, hibázom, hogy megkedveltessem magam és elhívjanak megint. A salátaszedőt elégedetté tettem, a hegyes fogúnak engedem, hogy tartson, amíg kijön mind. Segíti a hasamnál, megmutatom, ahogy elenged.
Nincs erő az aszfaltra csapni, most a lányt az alsó garbómba. Hideg van a ruhán belül, a kártyakeverők józanok és fizetik az árát. De a saját szobájukban tutulhat a karaoke.
J.:
Nem hagy a hang, nem hagy el az emlék, beakadt a karaoke, hiába ismétled a szöveget, halkan suttogva, vagy bele a mikrofonba, a képernyőn újra és újra és újra ugyanaz a sor. Akkor már mindegy, sikítok. A szemek be vannak falazva az arcba. Többé nem tudja lebontani senki. Toldani még lehet.
Kő vagy a zsebemben, elhagytam magamat, elhagytam a várost, a vénámon sétálok végig, pezseg a forgalom, hajnali öt, felkel a nap, és a szív csak dobog tovább, átszínezi a járdát, nem történik semmi, magamban vagyok, belül, nem vált a lámpa, piros, majd csak a szem alatt zöldül, nem talál több álmot, sem feledést.
—————————————————-
HÍMZŐKÖR
szöveg:
D.: Sós Dóra
I.: Szabó Imola Julianna
J.: Baki Júlia
K.: Tóth Kinga
kép:
Baki Júlia
Erhardt Domonkos
Apokrif Online 