Tárlatkritika: XY – Emberi méltóság és a MOME Generáció, LUMU, Budapest
A Mapplethorpe-tárlat után a látogatók egy újabb fotókiállítást láthatnak a Ludwig Múzeum harmadik emeletén. Noha ezúttal ifjú tehetségek kaptak esélyt a bemutatkozásra, tematikáját tekintve a két kiállítás nem áll távol egymástól. Az XY – Emberi méltóság és a MOME Generáció című tárlatra az egyetem jelenlegi és már végzett hallgatói pályázhattak, a megadott mottó pedig az emberi méltóság tágan értelmezhető és kissé nehezen megragadható fogalma volt. Ez a sokféleképpen interpretálható téma magyarázza, hogy a végül beválogatott mintegy negyven fiatal művész radikálisan eltérő koncepcióival szembesülhet a néző. Nem meglepő, hogy az emberi méltóság fogalmát a legtöbben az emberi arccal és testtel, a portré különböző típusaival kapcsolták össze. Ez a tendencia az, amely a sokféleség ellenére összefogja a kiállítást. Továbbá ez lehet az a kapocs is, ami visszavezet minket Mapplethorpe-hoz. Ahogy a világhírű amerikai fotóművész életművében is számos alkalommal – gondoljunk csak Patti Smith, a testépítők, illetve a meztelen fekete férfiak portréira –, a MOME tárlatán is az emberi test áll a fókuszban: a test szépsége, a test és a másik ember viszonya, a test bántalmazhatósága, felületként értelmezhető mivolta válik szinte tapinthatóvá a műveken. A továbbiakban az igazán sokoldalú kiállítás hangsúlyait és legizgalmasabb példáit fogom kiemelni.
A tárlaton fontos szerephez jutnak a családi kapcsolatokat bemutató portrék, életképek. Ember Sári Múzsa ebéd után című sorozatát már a Ludwig néhány napos, Curators’ Network – Critical Tinkeringhez kapcsolódó bemutatóján megtekinthette az éles szemű látogató. A letisztult, mégis rendkívül pontosan megkomponált portrék Ember Sári nagyapját ábrázolják, akit éveken keresztül minden vasárnap megörökített. A sorozat talán legszebb fotóján a nagyapa kádban fekszik, és csak a feje látszik ki. A fürdőszoba csendjében, a zöld csempés kádban szinte alvó férfi nyugalmat sugároz, ugyanakkor van ebben a harmóniában valami, ami már mindennek a végére, lezárására utal. A többi képből, amelyeken ásítás közben elkapva, majd egy takaróval lefedve látjuk a nagyapát, ugyanez a meditatív kiegyensúlyozottság árad. A fotós személyes kötődéséből eredeztethető érzékeny, de felkavaró nyíltság miatt a látogató ezeket a portrékat a terem elhagyása után sem felejti el.
Hasonló módon hathat ránk Gyurkovics Anna Papa című sorozata. Itt még hangsúlyosabbá válik a vidékinek tűnő környezet és a szoba, azon belül is az ágy, amelyen egy férfi fekszik. Az ágy fölött látható képek helye, pontosabban azok nyoma, a kopott bútorok, az előző sorozat szomorú meghittségével ellentétben, itt valamiféle hiányt és magányt sugallnak, amelyet tovább mélyít, hogy a három képből csak az egyiken látható a férfi. A falakon ugyanakkor egy kereszt és egy Szűz Máriát ábrázoló festmény függ – a kereszténység jelképei felülírják a magányhoz kapcsolódó első benyomásunkat. A középső alkotáson a férfi csukott szemmel, a hátán fekszik, mintha fel lenne ravatalozva. Ezenkívül, talán a szoba nyomasztó hangulata is közrejátszik abban, hogy az apához fűződő viszonyt nehezen tudjuk értelmezni, és bizonytalanság fog el bennünket a művek kapcsán.
Gombás Bianca és Fátyol Viola az anyával való kapcsolat szoros és eltéphetetlen voltát ragadják meg eltérő szempontból. Gombás első fotóján egy anya és fia vacsoráját láthatjuk, a másikon intim ölelésüket: búcsúzkodásukat vagy épp találkozásukat. A zárt szobabelsőben, a külvilágot kirekesztve, kettesben elfogyasztott vacsora, valamint az ölelés pillanata voyeur mivoltunkat erősíti, hiszen két ember összefonódó, egymástól elválaszthatatlan életébe kaphatunk bepillantást. (A képek akkor is felkavaró erejűek, ha csak a művész honlapjáról tudjuk meg, hogy ezen fotósorozatában a börtönből szabadultak társadalomba való újra-beilleszkedésére kívánt reflektálni.) Fátyol Viola ezzel szemben beállított, erősen megkomponált fotókat állított ki. A fehére háttér előtt fehér ágyon ülő anya és lánya itt is egy intim pillanatban látható (mintha masszíroznák a másikat). Összetartozásuk szorossága a tapintásban, a testi kontaktusban fejeződik ki. A szimbolikus színhasználat még inkább nyomatékosítja a kapcsolat tisztaságát, ugyanakkor a fiatal és az idős test kontrasztot is alkot.
Bognár Benedek két fotója családi jelenetet ábrázol: a Jeff Wall-féle beállításokat idéző, Execution of a moment című fényképpáron karácsonyi, illetve születésnapi enteriőrt láthatunk, ahol a fotózás aktusa válik kulcsfontosságúvá. A karácsonyfa alatt „pózoló” gyerekek, illetve a szülinapos kislány is „kiég” az egyszerre villanó öt-hat vaku fényében. Bognár ironikus sorozata nemcsak a fényképezés megváltozott helyzetére utal, amelyben a fotó már-már tömegcikké és könnyen kezelhető, mindenki által létrehozható és megosztható produktummá vált, hanem a hasonló családi ünnepségek visszás voltára is, amelyben az ünneplést teljes mértékben felváltja a kényszeres dokumentáció. Fontosabb lesz maga az esemény külső, reprezentatív jellege, mint a fotó alanya. Említésre érdemes továbbá Kékesi Donátnak már a tihanyi ARTplaccon is bemutatott, Doll’s Whisper című fotósorozata, amelyben egy játékbabáé a főszerep. Kékesi a családi kapcsolatok elidegenülését még drasztikusabban ragadja meg: a filmszerű beállítások állóképeit idéző, pontosan megkomponált és már-már hűvösen letisztult fotók egy tragikusan végződő történetet vázolnak fel a szülők és „furcsa” gyermekük, a játékbaba között.
A kiállítás másik fő tendenciája a testre, mint felszínre, felületre helyezi a hangsúlyt. Nem Bettina Stigma című sorozata három fotóból áll, mindegyiken hátaktok láthatók, amelyek mintha analóg technikával, már lejárt és öreg filmre készültek volna: a testeket különböző foltok, „hibák” borítják be. Ám, ha jobban megnézzük a műveket, és ezt Nem Bettina honlapja is alátámasztja, kiderül, hogy tulajdonképpen különböző vírusok felnagyításai kerültek a testek képeire, ezáltal teremtve meg ezt a különös, megkettőzött felületet. A képek a nézőben további asszociációkat indítanak el – még akkor is, ha nem tudja, milyen vírusok mikrofotóiról van szó. A sorozat első darabján, az egész teret kitöltő háton a vörös foltok mintha himlőkiütések lennének. A középső képen pedig az ágyon fekvő, kövér női test furcsa, kékes fénybe kerül, és a hátán látható lila „pacákat” valamiféle erőszak nyomaival azonosíthatjuk. Ahogy azt a művész a honlapján kifejti, sorozatával arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy noha ezek a betegségek „láthatatlanok”, valójában mindig velünk vannak. Stigmaként hordozzuk őket magunkban, hiába próbálunk – ahogy a nekünk hátat fordító alakok sugallhatják – elfordulni előlük, tudomást nem venni róluk.
Máté Balázs nagyméretű, fekete-fehér képekből álló, erősen kritikus hangvételű fotóegyüttese készítésekor már szó szerint is a fotó destruktív oldalát használta ki. A divatfotók közé tartozó Unmade_2011 című sorozatával, melyen fotómodellek arcát roncsolja égetéssel, karcolással és ragasztással, arra a divatvilágban uralkodó jelenségre reagál, amikor a modellek karaktere és valódi vonásai teljesen háttérbe szorulnak. „A smink, hajviselet, ruhák és végül az utómunka rétegei elrejtik a személyiségüket. Abban hiszek, hogy egy divatfotó akkor igazán jó, ha annak a modell is szerves része” – olvashatjuk Máté Balázstól a Fotoklikk.hu honlapon.
A test reprezentációja gyakran összefügghet a test kitettségével is. Hodosy Enikő Te című projektjének központi képén szintén egy meztelen női hátat láthatunk, a bőrébe belevájódott kötélnyomokkal. Másik munkája egy sarokban álló lányt mutat, testén már nemcsak ráfotózott, hanem valódi, bántalmazásból is eredhető foltokkal. A művész a testi sérülés, vagy lelki trauma rendkívül nehezen megjeleníthető lenyomatait mutatja be. Ahogy a honlapján is összefoglalja: „Érdekel, hogy a belső traumák hogyan interpretálódnak vizuálisan (és fordítva). A sorozatot női szemszögből éleztem ki, hogyan szenvedünk el sérüléseket emberi játszmáink során, illetve a test, lélek, szellem nyomorultsága mennyire egymásból fakadó és összefüggő tud lenni.” Maga a jel a fizikai sérülésen túlmutató, mélyebb problémákra is utal.
Ács Alíz Veronika Witch című, drótokra felcsipeszelt installációja a test bántalmazását a korábban elemzett személyes és intim környezetből „történeti” kontextusba helyezi át. Hátulról megvilágított printjei a középkori boszorkánypereket, a tűz- és vízpróbát, valamint a boszorkánysággal gyanúsított nők stigmáit idézi fel fekete-fehér, már-már kissé misztikus képeken.
A testtel kapcsolatos sorozatot azok a művek zárják, amelyek a szexualitással és a nemiséggel foglalkoznak. Darab Zsuzsa Tamás című portréja két fotóból áll: a hátsó egy férfit mutat, míg az azt fedő, pixelekre darabolt képréteg egy másik, nőinek tűnő arcot ábrázol (kifestett szemekkel és kirúzsozott szájjal). A valódi portrét a két réteg együttese teremti meg. A két külön, ám az elhelyezésből kifolyólag egyként értelmezett fotó, a női és férfi identitás átjárhatóságáról szól. Az egész-töredék kontrasztjával való játék során a transzszexualitás napjaikban oly gyakran tárgyalt kérdéseinek bonyolult pszichológiai folyamatára is asszociálhatunk.
Ugyancsak érdekes Standovár Júlia szárítókötelet idéző installációja, melyre halvány indigókék mintákkal telenyomtatott fehér atlétákat, kombinéket, női és férfi alsóneműket aggatott fel. Ha közelebb lépünk, észrevehetjük, hogy a ruhákon öltöző-vetkőző férfiak és nők, illetve hálószoba-jelenetek láthatók. Játékosságot kölcsönöz a műnek, hogy azokon a tárgyakon jelennek meg a képek, amelyek lekerültek az ábrázolt alakokról. Ugyanakkor a filmkockaszerű, többszörösen egymás alá nyomott képek alapján nem dönthető el, hogy vajon harmonikus idillbe, vagy nyomasztó, kihűlt kapcsolatba nyerünk betekintést. Kérdés marad az is, hogy a fellógatott ruhák segítségével a két ember közös múltjának elfojtott emlékébe, vagy megszokott, napi rutinjába, esetleg jövőjük felvillanásába pillanthatunk be.
Végül érdemes kiemelni azon művészek munkáit is, akik sokkal markánsabb módon fordultak valamiféle társadalmi probléma, például a kisebbségi lét bemutatásához. Turós Balázs autistaportréi példamutatóak arra nézve, hogyan mutassunk be sallangmentesen egy ilyen összetett témát. A szimmetrikusan középre komponált, szikár, élesen megvilágított fotókon túlsúlyban van a kék és zöld szín, ami egyszerre kelt hideg, „kórházi”, ugyanakkor nyugtató hatást. Ahogy a figurák szinte a szemünkbe néznek – a tekintetek merevsége ellenére is – a néző már-már megszólítva érzi magát arra, hogy végiggondolja az autizmushoz fűződő viszonyát. Közel mégsem kerülünk hozzájuk, megmarad a távolság. A kiállítás egyik falán végigfutó, művészektől vett idézetekben Turós Balázs kommentárja is ezt a bezárkózást támasztja alá: „A magunk börtönében élünk.”
A tárlatot végigjárva eszünkbe juthat Emmanuel Levinas „Másik-fogalma”, amely szerint – egészen leegyszerűsítve – a Másik az, amely felett nincs hatalmam, akit nem uralhatok és nem tehetek tárggyá. Ez a másik az emberi arcban jut teljes kifejeződésre, abban az arcban, amely a „ne ölj” etikai parancsát közvetíti. Az emberi méltósághoz, az emberi élethez való legalapvetőbb jogban ez is benne rejlik – a tolerancia, az elfogadás, a másik mellett való együttélés lehetősége. A MOME fotósai hol ennek a megvalósulására, hol a kifordítására, hol pedig a másik elfogadásának kudarcára ébresztenek rá bennünket.
Gadó Flóra
Az XY – Emberi méltóság és a MOME generáció november 4-ig látható a Ludwig Múzeumban.
Képek forrása:
2. http://biancagombas.blogspot.hu/
3. http://bbenedek.tumblr.com/
4. http://www.behance.net/gallery/Invisibledeath/4801243
5. http://blog.ludwigmuseum.hu/2012/10/ifju-tehetsegek-a-ludwigban/
6. http://www.behance.net/eniko
7. http://darabzsuzsa.tumblr.com/
8. http://youcanshoes.blogspot.hu/
9. http://www.trendguide.hu/?targyak/1073-targyak-autista-alkotoktol
