Levél Hrabalnak (hommáge)
Kedves Hrabal úr, hát tudja-e, mennyire téved néha, mert persze aranyosak a csehek meg önvilágámítóak, de hogy érhetne nyomába a kerskói erdő a zalai dimbek-domboknak és annak erdőinek, hát van-e annyi krumplivirág Önöknél, mint a mi lejtőinken, vagy hogy konkrétabb példát mondjak: a jó levegő, amit Kerskóban annyira csodál az illatos fenyők között, na az semmi, mert ha állt volna már a Balatonparton, szívta volna azt a ciripelő levegőt, amit zenével töltenek a törékeny szúnyogkisasszonyok, a tücskök és a kocsonyás, zöld békák, minden nyárelőn felpezsdítik élettel, csak úgy zubog, mintha forralnák, forr is a nagy szerelemtől és erotikától, de ha uram elkap egy olyan pillanatot, amikor elalszik az összes partmenti város, behunyja szemét az összes lámpa, csak néhány tábortűz pislákol, és belekóstol abba a jó levegőbe, mert szinte harapni lehet, s ebből nyel egy kortyot, mintha a Balaton vizét ízlelné meg réges régről, amikor még olyan tiszta volt, elég tiszta, hogy megéltek benne a sellők, azok a karcsú, kacér tündérlányok, fogashal vagy még inkább süllő volt a farkuk, és pántlikát meg pártát is viseltek, na ezt a tiszta ízt érezni meg a mi levegőnkben, meg a szőlőt a balatoni hegyek oldalán, a füveket, a friss falombokat, a visszhangokat, a borok tüzét, hát hogy lehetne ezt a kerskói erdei levegőhöz mérni?
És nem csak ebben nem értünk egyet, mert el kell hogy mondjak Önnek még egy nagy igazságot, aminek hamisságával ámítja az Ön kis népét, akik sose jártak még kívül az otthonon, mert tudja kedves uram, honnan a legszebb a kilátás, mert nem Kerskó szalonkás nyírfaligeteiben, amire ráfeküdt Liman úr füstje, s az orráig alig lát a kerskói ember, nem is a pecsétes titkokkal száguldó vonatokról, nem látni semmit az állomásfőnök úr kanapéjáról, de még a sörgyár kéményével sem közelít, nem, a legszebb panoráma az én kis iskolám folyosójáról, annak is a legmagasabb ablakából, a sarokból látható, mert ha valaki felágaskodik ahhoz az ablakocskához az egész világot láthatja, csak úgy gördül lefelé a szeme a sok csodán a háztetők irányában, vezeti a szemet az a szép táj át a futballpályánkon, azon a kíméletlen betonon, egészen addig a magas platánig, amit az iskolaudvar legszélén van, és aminek öreg lombja gondolatban összeér a park fáiéval, ahova ő is vágyik, mint minden keszthelyi fa, és ezt a pompás falevél-terítőt apró csipke-házak szövik át, amíg a szem lát, itt-ott kunkorodik egy háztető vagy egy faragás a falon, ha még ki is tetszik nyitni a fülét, akkora vidám zajt sosem hallott még életében, ahogy a dolgozók, a kisautók és a Balaton csengése egybefolyik, hát hogy a viharba születne ebből hangzavar, kedves Hrabal úr, hát nem csak csodálni lehet, az a kékeszöld víz olyan, de olyan hangokat hallat, amiket álmában sem képzelhetne el, drága Mester, és micsoda látvány a szemnek, a világ összes hévize nem ér fel avval, mert egy pillantás erre a picinyke tengerre olyan, akár egy csodatevő orvosság, nincs az a betegség, amit ki nem kúrálna, kincs ez, amit ezer gyöngyszem vesz körül: a Badacsony, Szigliget, a Keszthelyi-hegység, Tihany, és mindegyiken ezer és ezer még apróbb mese tanyázik, még nagyítóval is találni, sosem ér véget ez az álom.
Kedves Uram, hát hogy csodálom én magát, olyan kis semmiségekről hogy a francba tud ennyi szépet összehadarni, költő, egy igazi nagy költő veszett el magában, el se merem, nem is tudnám elképzelni, mi csudát tudna írni az én kis világomról. Reménykedem, hogy valaki lefordítja ezt Önnek.
Gál Soma
Apokrif Online 