Híresebbek saját maguknál (beszámoló)

Noha Patti Smith és Robert Mapplethorpe neve talán nem mindenki számára cseng ismerősen, annál többen hallhatták már a Because the night-ot, vagy láthatták a meztelen férfiakat ábrázoló, antik szobrokra emlékeztető fekete-fehér fotókat. A beatnemzedék e két nagy hatású művészegyéniségének életéről szól Smith könyve, a Kölykök (Just Kids), amelynek megjelenését világszerte nagy érdeklődés övezte. Nem cáfolt rá erre a szeptember 22-én a Ludwig Múzeum Mapplethorpe-kiállításán megrendezett könyvbemutató sem, ahol a teremben elhelyezett székek számát messze meghaladó tömeg gyűlt össze. A könyvről Király Levente és a fordító, Illés Róbert beszélgetett.

Hogy miért éppen a Mapplethorpe-kiállítás adott otthont a bemutatónak, nem nehéz kitalálni: a könyv ugyanis mindenekelőtt Patti és Robert kapcsolatának hét évét mutatja be, 1967-től 1974-ig. Kettejük története már-már az amerikai sikerfilmek világát idézi: sorsszerű találkozásuk, töretlen küzdelmük a legmélyebb szegénységből a világhírnév felé. A könyv Robert halálával indít, hogy aztán Patti visszaemlékezését kövesse végig az éhezéstől az egymásra találáson át művészetük kibontakozásáig. Ahogyan Illés kiemelte, mindkettejükben megvolt a legfőbb mozgatóerő: az önkifejezés vágya, és ez segített nekik átvészelni a legnehezebb időszakokat is – amikor Patti a telefonfülkében talált pénzből tudott csak buszjegyet venni magának, és alaposan meg kellett fontolniuk, magazint vesznek-e aznap vagy élelmiszert.

A Chelsea Hotel izgalmas és inspiráló környezetet biztosított Patti és Robert számára, hiszen abban az időben számos fiatal alkotónak adott otthont, többek közt Allen Ginsbergnek, Janis Joplinnak vagy Jimi Hendrixnek is. A húszéves Patti természetesen akkor még nem tudta fölmérni, micsoda nagyágyúkkal is hozta össze a sors – az önéletrajz tanúsága szerint inkább azon aggódott, mit gondolnak róla mások. Talán épp ezért képes személyes és őszinte, mégis tiszteletteljes hangon mesélni a barátságokról, amelyek a kor legnagyobb hatású művészeihez fűzték – Király Levente külön kiemelte Hendrixet, aki egy rosszul sikerült összejövetel után a lépcsőn ülve vigasztalta Pattit (aki nem tartotta magát egyenrangúnak az összegyűltekkel, így be sem mert menni), hogy aztán közös zenéléssel oldják föl a hangulatot.

A beatnemzedékről természetesen nem lehetne beszélni Andy Warhol és Bob Dylan említése nélkül, akik személyesen ugyan nem jelennek meg a könyvben, ám annál többször esik szó róluk, ennek eredményeként alakjuk pedig már-már transzcendens jelleget ölt. Különösen Mapplethorpe számára volt fontos, hogy minél előbb bekerüljön Warhol művészkörébe. Ahogy Illés elmagyarázta: Robert nem volt romantikus lélek, és Pattinak is őszintén föltárta, hogy amint lehet, gazdag mecénást akar szerezni. Patti ennek ellenére kitartott elképzelései mellett: a tömegekhez akart szólni. A költészetet a rockzenével ötvöző kísérletei egyedülállóak voltak (előtte csupán Jim Morrison próbálkozott hasonlóval). Robert távolról sem akart mindenkit elérni, sőt: többnyire szándékosan törekedett a botrányra. (Visszaemlékezése szerint már gyerekkorában is szerette meghökkenteni a környezetét azzal, hogy lilára színezte az eget.) A meleg és szado-mazo szubkultúrához való vonzódása távol állt Pattitől, aki ennek ellenére megértő és támogató partnernek bizonyult, noha követni nem tudta és nem is akarta ebbe a közegbe.

Patti és Robert kapcsolata természetesen nem volt mentes a zökkenőktől. Noha 1974-ben végleg külön költöztek, életük végéig szoros szálak fűzték össze őket – ahogyan Illés fogalmazott, egyszerű barátnál jóval többre: lelki társra találtak a másikban. Ezt az erős köteléket nem csupán a Kölykök bizonyítja, hanem az a – jelenlegi kiállításon is látható – portrésorozat, amelyet Robert készített Pattiről, aki több mint húsz éven keresztül volt modellje és ihletője.

Király is, Illés is kitértek Patti megragadó személyiségére, amely az egész könyvet áthatja. Saját elmondása szerint apja tanárnak szánta Pattit, mivel véleménye szerint nem volt elég szép ahhoz, hogy jól házasodjon (első találkozásukkor Ginsberg férfinak nézte). Noha Király és Illés véleménye eltér abban, vajon mennyire volt nőies Patti, az kétségtelen, hogy a Robert fényképein látható törékeny, inas alak egyszerre sugall határozottságot és ártatlanságot – mindenekelőtt pedig annak az igazságnak a keresését, amely a könyv címében (Just) is szerepel. A cím forrása valójában egy anekdota, amely szerint Patti és Robert a hetvenes években még extrémnek számító öltözékben sétálnak a város utcáin. Egy középkorú házaspár nőtagja izgatottan súgja férje fülébe: „Nézd, művészek!” – „Ugyan már, ezek csak kölykök!” – válaszolja a férfi. Valóban: minden lázadás és botrány ellenére (vagy talán éppen ezáltal) Patti és Robert képes volt megőrizni valamit a gyereklétből, annak mindent elfogadó bölcsességéből. Ez a gyermekiség az, ami Illés szerint annyira vonzó a könyvben: hogy a benne leírt bizarr, nemegyszer taszító események ellenére mégis képes megszólítani az olvasót. Ahogyan Illés elmondta, fordítás közben jóformán benne élt a hetvenes évek világában: a filmekre, képekre, zenékre, emberekre való töméntelen utalás szinte szétfeszíti az írott forma kereteit – mind Illés, mind Király egyetértett abban: ezt a történetet valójában több média bevonásával lehetne csak igazán elmondani.

Noha zenét az est során sajnos nem hallgathattunk, vizuális élményekben nem volt hiány: a beszélgetést követően Lafferton Emese testtörténész tartott tárlatvezetést az érdeklődőknek Mapplethorpe kiállításán. Lafferton elmondása szerint a művész három legfőbb témája egyaránt alkalmas volt arra, hogy botrányt keltsen: a szexualitás, az erőszak és a fajiság nyílt ábrázolása többször perekhez, sőt alkalmanként a képek elégetéséhez vezetett. Mapplethorpe-ot katolicizmusa és homoszexualitása, ez a két látszólag összeegyeztethetetlen vonás együttesen arra ösztönözte, hogy folyamatosan megkérdőjelezze a társadalom által elfogadott emberképet, azt, ami már nem fért bele a normalitás keretei közé, és a nézőt is erre buzdítsa – Bill c. összeállításán (amelyet Lafferton triptichonként említett) két merev hímvessző képe közt egy tükör látható. Ez a kérdésföltevés nem sokat változott az idők folyamán, a módszerek azonban jól láthatóan eltérnek egymástól. Míg a hetvenes években készült polaroidok észrevehetően kevésbé profi munkák, bensőségességük, intimitásuk páratlan. Később Mapplethorpe egyre inkább a nagy műgonddal megkomponált képek felé mozdult el: „A virágok fényképezéséhez sem állok gyökeresen másként, mint a péniszekéhez” – állította a művész, és csakugyan: kései munkásságát végig ugyanaz a fegyelmezett, klasszikus stílus hatja át, függetlenül a képek tárgyától. A meztelen férfitest kendőzetlen ábrázolásával Mapplethorpe az emberi test antik szépségideáljához nyúlt vissza; képein mindenhol ott van – ha burkoltan is – az erotika (ez alól még gyermekeket ábrázoló fotói sem kivételek, amelyekkel a pedofília vádját is a fejére vonta).

Noha minimálisan, de a film is képviseltette magát: a kiállításon két kisfilmet is játszottak, amelyek közül az egyik Lisa Lyon női testépítő és Mapplethorpe művészi kapcsolatát mutatta be, a másik pedig Patti Smithre összpontosított. A megértést sajnos sem szinkron, sem felirat nem segítette, a fekete-fehér képsorok azonban így is erős hatást váltottak ki: az üres szobában öltözködő Patti vézna alakja magyarázat nélkül is megragadó volt. Mindketten megörökítették a másikat: Robert képekben, Patti szövegben és zenében – minden bizonnyal maradandóan.

Evellei Kata

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s