Szalay Álmos: Tejjel, mézzel, Hitlerrel (programajánló)

Egészen különleges fontosságú programot ajánlunk ezúttal olvasóinknak: büszkén adunk hírt a Proton Produkció soron következő premierjéről, szerzőnk, Szalay Álmos legújabb darabja, a Tejjel, mézzel, Hitlerrel ősbemutatójáról.

(előadások: 2012. szeptember 18. kedd, 19:00, Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtér, 1067, Bp., Eötvös u. 10.; 2012. szeptember 19. szerda, 19:00, E10)

(facebook-event)

TEJJEL, MÉZZEL, HITLERREL

“Nos, ezt a történetet majd ne meséljék el vacsora közben…”

1939 nyarán, néhány hónappal a második világháború kitörése előtt egy angol értelmiségi házaspár, Helena és George Calvery érkezik vendégségbe minden németek vezére, Adolf Hitler nyaralójába. Bár valami nagyon nincs rendben a nyaralóval, a nyaraló vendégeivel, annak urával és úrnőjével, mi több a személyzettel, a határ menti, lenyűgöző alpesi táj, a ház, a fények, az időjárás, a kellemes italok idillje feledteti az egyre nyugtalanítóbb furcsaságokat. Miközben sorra érkeznek a fontosabbnál fontosabb náci korifeusok, miközben egyre több apró részlet hangzik el az angol házaspár füle hallatára mindabból, ami az idillen messze túl van: a rendszer valódi és beteg, rothadó arcáról, Helena és George ebből még mindig nem vesz észre semmit.

A Tejjel, mézzel, Hitlerrel egy pszichiátriai zárójelentés arról az Európáról, aminek egyes országai éppen most is a fasizálódás és a szívességi diktatúra újfajta, gyakran demokratikus álarcot magára öltő közeledéseit éli meg. Bár a darab megírását a korra, és a Harmadik Birodalom tizenkét évének mentalitástörténetére is kiterjedő kutatómunka előzte meg, az írás és az előadás nem törekszik a dokumentarizmusra, a feltétlen történelmi hitelességre. Ellenkezőleg, a hangsúly alapvetően két, eddig a téma kevéssé vizsgált szempontjára helyeződik: az idillre és a vele egy térben jól megférő romlásra. Az előbbi, mint obligát varázsszere a mindenkori zsarnokrendszereknek, annak a minden ponton hamis képnek festékanyaga, amely a jelent, mint a “forradalommal teremtett világunk minden világok legjobbikát” beszéli bele a nagyobb részt passzív, kisebb részt rendkívül aktív lakosság tudatába, így elviselhetővé válik a permanens lelki teher: ez a világ olykor komoly áldozatokat is kíván, de mindig a jövő és a következő generációk érdekében. Senki sem kérdezősködik, ha már győztünk – mondta Hitler 1939. november 23-án a Wehrmacht főparancsnokainak. Ez a már korábban is jól ismert elv tette lehetővé mindazoknak a bűncselekményeknek sorozatát, amit a németek ebben a tizenhárom évben elkövethettek, de ugyanezen gondolat mentette és menti föl az amerikai, az orosz, a szerb, a közel-keleti és minden más, a közelmúltban vagy jövőben háborúzó országokat és a demokrácia leépítésén fáradozó kormányokat. A kérdés az, hogy a rothadó idill levében milyen mentális térré változtatják emberek saját közegüket, akiknek vállát a kollektív bűn és felelősség nyomja olyan súllyal, ami alatt kis híján megroppannak, és ami már nem teszi lehetővé a konvencionális társadalmi érintkezési formákat. Ez a közeg őrült, frusztrált és betegességében, labilitásában is a fizikai és idegi összeomlás legszélén áll.

A darabban megjelenő groteszk és abszurd arról a valóságról beszél, amit megteremthetnek ezek a valószerűtlen államok és kormányok, és mivel a félelem is fontos összetevője ennek a koktélnak, a darab tere is átláthatatlan, köd borította hely, amit lehetetlen kiismerni és nagyon könnyű benne elveszni. Egyetlen szervező elem lehetséges ebben a térben, maga a vezér, az atya, a háziúr – miközben az angol házaspár a szájtáti külföld (vagy belföld) képviselői, aki a legkisebb jótéteményekkel is beérve már hajlandó a hallgatásra, a nem odanézésre. Miként a kívülálló és minden jellegében nem oda tartozó Ellie is, aki bár szobalányként dolgozik a házban, mégsem tűnik annak egy percre sem, pontos ellentéteként Eva Braunnak, aki a rendszer legalján fekvő megnyomorítottként lézeng a házban. Különös, egyoldalú kapcsolata van a szereplőkkel egy néma fiúnak, aki az áldozatok nevében, látszólag feleslegesen bolyong a térben, és közelséggel, árnyakkal, fényekkel igyekszik kapcsolatot teremteni jövendő gyilkosaival. A szereplők a rendszer fenntartóinak, résztvevőinek, lakóinak, szemlélőinek és áldozatainak különféle rétegeit jelenítik meg.

Mikor nekiálltam a darab írásának, rengeteg esemény és anekdota alkalmas lett volna rá, hogy arról beszéljek, amiről akarok, de írás közben egyre világosabb lett, hogy nem akarok történelmi drámát írni. Az érdekelt, milyen érzés egy olyan közösségben létezni, ahol az emberek nap, mint nap meghozzák a döntést, hogy ma is kussolni fognak. A kollektív felelősség és bűn iszonyú nyomásával néznek szembe, a szelepeken keresztül pedig a lehető legváltozatosabb őrületekben sistereg elő az elfojtás: irányíthatatlan agresszivitásban, perverz szexualitásban, pszichoszomatikus tünetekben és még megannyi színben. Engem az a mentális tér érdekelt, amit ilyen emberek összehoznak. Ezért sem törekszem arra, hogy a szereplők feltétlenül hasonlítsanak a történelmi alakokra. Ezért lesz az, hogy Hitler nem fog bajuszt viselni, hiszen nem Hitlert akarom bemutatni, hanem azt, hogy ezek a vezérek köztünk élnek, mi több, bármelyikünkből lehet a lakájsereg egyik tagja. Ebben a mentális térben élünk e pillanatban is, így aztán ha visszacseng majd a nézőknek a jelen, azért a jelent terheli a felelősség.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s