Egyfajta irodalmi-cirkuszi kikiáltóként kezdhetném úgy is, hogy tessék, csak tessék, folyvást, folyvást, még lehet, van itt szinte minden, jöjjenek, jöjjenek. Csattanós befejezések, csattanó nélküli befejezések, többféle narrációs eljárás, novellisztika erőből és technikából, lágy andalgás, evokáció védőháló nélkül, idomított tükör-motívumok, váltott nézőpont, déja vu életre-halálra. Berta Ádám első novelláskötetét olvasva ugyanis olyan érzésünk támad, mintha a szerző egyszerre szeretne mindent megmutatni abból, amit az írásról tud. Kicsit erőfitogtatás, kicsit szárnypróbálgatás, így aztán érthető, ha helyenként túlkapásos, esetlen, ám mindenképp bájos, szerethető és ígéretes.
Mivel minden szavunkkal amúgy is szügyig állunk a hagyományban, tán felesleges idézőjelekkel bajmolódni, ám semmiképp nem árt, ha néhány eligazító táblát a miheztartás végett kihelyez az ember. Efféle útjelzőből akad bőven a kötetben. Berta a nyitó novellában (Bari) Nádas Péter Bárány, valamint Mikszáth Kálmán A néhai bárány című írásának szövegeit dolgozza fel úgy, hogy a magyar irodalom eme két jeles bárányát a modern kor kihívásainak megfelelően, „döner szendvicsben” tálalja elénk. Ahogy a bárányok minden utcasarkon leszeletelve (mondjuk nem épp kenyéren, hanem pitában), szendvicsként kerülnek elénk, úgy a szövegek, citátumok is a nagy egészből kihasítva, a mai olvasók fogyasztói szokásaihoz igazítva jelennek meg. Vagyis kissé posztmodern, de túl is lép azon, a hagyományba kapaszkodik, de szét is írja azt. A Bari novella szerelmi szálának – Celal és Edina románcának – megrajzolásával pedig a szöveg már-már Paulo Coelho-i „magaslatokhoz” ér el: „Edina mélyen Celal szemébe nézett, aztán karjába vette a fiút. Alig egy hete ismerték egymást, de ez már rég nem számított. Ahogy most a srác tekintetében nagyanyja letűnt világa, a poros, ódon múlt minden állandósága sejlett fel újra, úgy az ölelkező lány és fiú élete is összeszövődött. Történeteik átitatták egymás gondolatait, átjárták egymás szellemét; mire megépítették saját személyes keresztútjukat, addigra mindig is keresztút állt azon a helyen a múltban, s mindig is állni fog ott a jövőben.” A novella frissességét azonban kissé erodálja a tapló, kopasz maffiózó kiégett toposzának használata, ami elcsépelt frázisként puffan csupán, csökkentve ezzel az atrocitásokban megjelenő feszültség erejét.
A második novella (Árnyékvilág) szereplőjének kötetcímbe emelése nem csak fokozottabb érdeklődést kelt Egon ténykedése iránt, de egyúttal az olvasó figyelmét Berta Ádám kísérletező hajlamára is ráirányítja. Izgalmas játék folyik ugyanis ebben az írásban, amennyiben a narrátor folyton a történet szereplőjének tudásbeli korlátaiba ütközve teremti meg az önmagát leírandó tárgyként kezelő elbeszélést. „A festményt nézi, és nem vár, de hagyja, hogy teljen fölötte az egyre ismeretlenebb idő. Mikor már semmilyen egymásutániságot nem érez, semmilyen állapotváltozásról nem tud beszámolni magának, feltűnik neki, hogy a festményt egyszerre végtelen számú statikus nézőpontból figyeli. Néhány például nem is a szobában van, az egyik az utca felett, az ablakon kívül lebegve, balról lát rá a festmény felületére, egy másik pedig éppen ellenkező irányból, az előszobából.” Az egyazon helyet, tárgyat, embert egy időben több perspektívából megfigyelő elbeszélés-technika több alkalommal is megjelenik a kötetben, egyszerre indikálva az elbeszélhetetlenséget, a történetek végtelen számát, és az idő végtelenné tágítását egyetlen pillanatban: „Az idő kitágul, gumírozott korcként nyúlik, hossza lényegtelen, funkciója ködös, eredeti szerepét már ki tudja, mióta nem tölti be.” (Fatalismo, allora) Különös déjà vu érzés jelenik meg, amiben elmosódnak a terek, több időpont együttállása hoz létre egy sajátos emlékező állapotot: „Az öreg most nem látszik, de hogy úgy mondjam, kifejezetten érzik. Nincs itt, a tér mégis róla szól.” Vagy pár oldallal később: „Az idő viszont továbbra is itt tömörül ebben az emlékben, többféle módon is, gondolja Egon.” Érdekes játék ez, a Mátrix „kövesd a fehér nyulat” toposza után szabadon szólva: kövesd a múlt idő jelét. Ezt a szálat felgombolyítva grasszálhatunk képeken, képzeteken, helyeken és emlékeken át, keresztül a kötet egyes történetei között. A novellák közti átjárhatóság tehát megnyílik, egyrészt az azonos szereplőkön, helyszíneken, valamint a narrációs technikák, és az azonos, egy dolgot több nézőpontból leíró megoldások tematizálásán keresztül – lehetőséget teremtve ezzel a kötet (egy hamisítatlan posztmodern gesztus jegyében töredezetté tett) regényként való olvasására.
A Két amcsi talit olvasva rá kell döbbennünk, hogy az oly kevésre tartott plázák életünknek mennyire fontos helyszíneivé váltak. Az ott megélt élmények tartalommal töltik fel a teret, emberi sorsok itatják át a falakat, átjárókat. „… simán megörültem a világ sokszínűségének, amely ma délután épp őt vetette elém a forgalmas üveghídra. Arra gondoltam, mennyivel gazdagabb így a valóság, mintha egy ismeretlen fiú várna ott a padon Márk helyett.” Üdítő az a frissesség, ahogy a bevásárlóközpont mindenki által azonosítható éttermeit, unalomig ismert mozgólépcsőit jó érzékű leírásokkal az irodalomba emeli. Mindeközben szinte sohasem az fontos, ami történik, sokkal inkább a figyelő tekintet, a pillanatot rögzíteni akaró szándék kap nyomatékot. Itt is több nézőpontból láthatjuk a történetet, a helyszínt. Ez a több perspektívájú megoldás felbukkan még az Adrián az Adrián („Megértette, hogy a Kodály körönd biztonsági őrének nézőpontjából látja magát, aki egy hangszigetelt kaszniban zenét hallgatva figyeli a forgalmat, de erről szinte egyből elfeledkezett. Négy megállót utazott hazáig. Nem tudná megmondani, miről ugrott be neki, de mire feljött a mozgólépcsőn, már tudta, mit akar.”), illetve A csavarmenet szövegeiben. Előbbiben a valós tereknek feltüntetett helyek feltehetően fikció részeit képezik, mivel a Kodály köröndön felszálló szereplő négy megállót utazik hazáig, majd mozgólépcsőn megy fel a felszínre, a valóságban azonban mozgólépcső sem a Bajcsy-Zsilinszky, sem a Mexikói úti megállónál nincs.
A Két amcsi tali második részében aztán a múlt idejű elbeszélés váratlanul, minden átmenet nélkül jelen idejűbe csap át, azt a hatást keltve, mintha az idő kikerülne minden kontroll alól, és már maga a szerző sem tudná kordában tartani. Az írások instabilitása akkor érződik leginkább, amikor a karakterek nyelvét kellene megtalálni, mivel ez sehogy sem sikerül. Az elbeszélő hol veretes irodalmisággal, hol a legcsacskább szleng használattal fejezi ki magát. Amíg ezek a szociolektusok egy dialógusban hangzanak el, addig könnyen helyükre kerülnek, ám amikor a narrátor szóhasználatában bukkannak fel, már modorosságnak hatnak. A fej a búra, az öltözék a burkolat, a gusztustalan az undi, az izgalmas eset leírása az izgi-mizgi kifejezésekkel cserélődik fel, amelyek a leírások üdeségével szemben ódonnak, unalmasnak, szavatosságukat vesztetteknek tűnnek, és jobbára már kikoptak a használatból. Esetlenségekből is akad még, amikor egy szexuális együttlétről emlékezve így ír: „milyen volt mélyen beléhatolni, megérezni lüktető méhszáját a makkom körül” – ennek anatómiai képtelenségét talán nem is kell részletesebben ecsetelni.
A Hemingway emlékének ajánlott Világoskék elefántok pirulákon remekül példázza a ragaszkodást az irodalmi hagyományokhoz, egyúttal a kísérletező, szárnypróbálgató kedvet, ami egy első kötetes szerző esetében érthető gesztus. A szöveg tördelésében kísérteties hasonlóságot mutat a nagy előd Halál délután című írásához, emellett pedig reflektál az olvasói elvárások és a szerzői szándék közötti kapcsolatra is: „Ámde mondod te, nagyon kevés a párbeszéd ebben a könyvben. Miért nincs benne több beszélgetés? Ettől a derék honpolgártól mi azt várjuk, hogy könyvében beszélgessenek az emberek, csupán ennyit várunk tőle, és noha tudja, hogyan kell ezt csinálni, mégsem csinálja. […] Polgártársam, lehet, hogy igazad van. Meg is kínállak egy kis párbeszéddel.”
A kötetben kiváló és kissé döcögő részek váltogatják egymást. A belefeledkezésből kizökkentenek a nem várt képzavarok: „Szerencsére hamar eszembe jutott, hogy vilin vagyok, nem autóban, az oltalmazó vaskerekek szárnyai alatt nem érhet semmi baj.” (Nem egy nagy durrdefekt), az öncélú obszcenitások: „Balázs bácsi minden reggel a szomszédot figyelte. Ilyenkor még nem jött meg a Nemzeti Sport, reggeli torna és kakálás után jó húsz percig nem volt más dolga.” (A bukszus mögül) Berta Ádám érdeklődése az altesti folyamatok iránt ennyiben nem merül ki, kissé funkciótlanul másutt is megjelenik: „Elhatározza: lemondja a másnap délelőtti terráriumnézést. Lekászálódik a vécéről, kitörli a fenekét, és felhívja Pogácsánét, aki nem veszi fel.” (Ideális megoldás)
Összességében ígéretes, szép leírások, majd megbicsaklások, az elbeszélés nehézségei, némi tojáshéj (tán a magyarázat a fenékfixációra), és lehetőség a továbbgondolásra: ez jellemzi Berta Ádám első kötetét.
Balogh Ákos
(Berta Ádám: Egon nem fáradt, Kalligram, 2011, 147 oldal, 2200 Ft)
Apokrif Online 