Rokonlelkek a régi romokon (beszámoló)

Ötven költő ötven portréja, szövegben és képekben, beszélgetéssel és zenével – ráadásul mindez az államalapítás ünnepén, rivalizálva a tűzijátékkal és légiparádéval. Ezt a nem kis feladatot tűzte maga elé a József Attila Kör Vagány históriák címmel megrendezett estje, amely programok gazdag kínálatát nyújtotta mindenkinek, aki úgy döntött, a Duna-part helyett inkább a Gozsdu Manó Klubban tölti az augusztus huszadikát.


A fölújított Gozsdu udvar hangulatos légköre számos kávézó és egyéb vendéglátóipari helyiség megalakulásának kedvezett. Kérdés, mennyiben lehet őket egymástól elkülöníteni – első ránézésre nem sokban különböznek egymástól, és kis időbe telik, amíg a helyszínre érkező azonosítani tudja a romkocsmaként megjelölt (ehhez képest meglepően rendezett) Gozsdu Manót az egymásba nyíló udvarok labirintusában. Nyilvánvaló azonban, hogy ismert és kedvelt hely: már késő délután sokan ücsörögnek az asztaloknál, ki az udvaron, ki odabent, a homályos teremben.

Az est első programpontja, az eredetileg hat órára meghirdetett beszélgetés egyre tolódik, mígnem csaknem hétre csúszik; a várakozásban sem a nagy meleg, sem a folyton ismétlődő háttérzene nem segít. Végül helyükre kerülnek a székek és a mikrofonok, és Nagy Márta, a moderátor, bemutatja a résztvevőket, egyelőre öt költőt az ötvenből, akik közt egyaránt megtalálhatók az idősebb és a legfiatalabb nemzedék képviselői: Csobánka Zsuzsát, Izsó Zitát, Kukorelly Endrét, Schein Gábort és Simon Mártont. (A meghívottak között szerepelt Térey János is, aki családi okok miatt nem tudott részt venni a rendezvényen.)

Ahogyan a fölvezetőből kiderül, nem véletlenül esett a választás erre a helyszínre: a téma ugyanis a magyarországi, szűkebben a budapesti romkocsmakultúra. A korábbi bölcsészgenerációk, mint Kukorelly megállapítja, korántsem voltak ilyen jól elengedve: ők maguk egyetlen helyre, a (mostani Kogart helyén lévő) Fiatal Művészek Klubjába jártak. Természetesen a koncentráltságnak is megvoltak az előnyei: az alternatívák hiánya és az egybenyitott légtér megkönnyítette egy viszonylag állandó társaság kialakulását. Hasonló „szükségből erényt”-jellegű törekvés volt megfigyelhető Berlinben a kilencvenes években. Tévhit ugyanis azt hinni, hogy a romkocsma hungarikum lenne; Simon Márton legjobb romkocsma-élménye Kolozsvárhoz fűződik, Csobánka véleménye szerint pedig külföldön őszintébb, nyersebb, kevésbé mesterkélt intézményrendszerrel van dolga az odalátogatónak. (Simon még olyan eseteket is megemlít, amikor a helyet eléggé el nem ítélhető módon szándékosan leamortizálták a fals hangulat kedvéért.) Kelet-Berlin pedig különösen fontos helyet foglal el ebben a kultúrában: a fal lerombolása után hihetetlen fejlődésen ment keresztül, és ennek egyik legérdekesebb aspektusa volt a város és az azt megalkotó közösségi terek kreatív újradefiniálása. Egyik legjobb példája ennek a folyamatnak a (jiddis nevű) Kunsthaus Tacheles, az egykori NSDAP hivatali épületéből átalakított kortárs múzeum és kultúrház, és ugyanebbe a kategóriába tartoznak a régi raktárakból, gyárépületekből átalakított mulatóhelyek is. Schein Gábor szerint a berlinieknek sokkal inkább sikerült a teljes városkép átértelmezése, mint Budapesten, ahol a hasonló térátalakító törekvéseken átesett helyszínek kissé rezervátumszerűen hatnak. Az alapeszme mindazonáltal szárba szökkent és ma is virágzik, köszönhetően a német hatásnak. Minden érdekes dolog Berlinből jön, vonja le a következtetést Kukorelly, éppen ezért mindenki pakoljon, és látogasson el Berlinbe.

De mi is a romkocsmák szerepe külföldön és Magyarországon? Csobánka, aki saját bevallása szerint legközelebből az internetről ismeri a koncepciót, kultúra és italozás termékeny összeházasítását látja benne, olyan helyet, ahol az általa lézengő értelmiségiként meghatározott szubkultúra, aki nemigen tudja, mit is kezdjen az idejével, valahogy mégiscsak elfoglalhatja magát. Ezzel nagyjából a többi négy résztvevő is egyetért: a romkocsmák legfőbb funkciója teret biztosítani az érdemi kulturális eszmecsere számára. Nem csupán a legkülönbözőbb művészeti ágak képviselői gyűlnek ugyanis össze ezeken a helyeken, hanem – ahogy a jelenlegi példa is mutatja – szórakozási, művelődési lehetőséget is biztosítanak a közönségnek, méghozzá rendszerint ingyen, ami fontos tényező, különösen a fiatalok körében. Mert ez a közönség főleg a fiatalokból kerül ki: Csobánka, a maga huszonkilenc évével, lassan már öregnek érzi magát a romkocsmákhoz és művészkávézókhoz. Az egyetemi évek alatt viszont meghatározó szerepet tölthet be egy ilyen kulturális közösségi tér, annál is inkább, mert ahogy többen is említik, a magyar egyetemekről hiányoznak azok a helyek, amelyek betölthetnék ezt a feladatot: kevés az olyan nyílt tér, ahol a fiatalok minden közvetlen cél nélkül eltölthetnék az időt, beszélgethetnének, ismerkedhetnének.

Ezt a feladatot vállalták magukra a romkocsmák, fölváltva a huszadik század elején hasonló szerepkört betöltő kávéházakat – amelyeket, ahogyan azt már Kosztolányi is előrejelezte, a Tanácsköztársaságnak első dolga volt betiltani, ami később, a szocializmusban meghatározó „ágyrajárást” eredményezte. A kávéház-párhuzam nem véletlen: számos egyezést lehet találni, többek közt a kialakuló csoportok összetételében, az átjárás, a kommunikáció lehetőségében. Ezekben az intézményekben ugyanis nem csupán művészek gyűlnek össze, hanem a tevékenységük iránt érdeklődő „bölcsész környéki emberek” is; vagyis egy (vagy, a társaságok mai heterogenitását figyelembe véve, több) olyan csoport, amelynek tagjai reflektált esztétikai viszonyban vannak a kortárs kultúrával. Kérdés persze, hogy egy ilyen alkalommal, mint most is, mihez kezd egymással művész és hallgató egy viszonylag új típusú előadói térben. Csobánka a figyelem és a befogadási stratégiák átalakulását említi mint a kocsmai fölolvasások legfontosabb következményét: a székhez kötöttség hiánya, vagy a beszélgetés és néma figyelés összekeveredése valóban más élmény, mintha ugyanezt az előadást színházban néznénk végig.

A romkocsmák vonzereje azonban nem csupán a kötetlen előadói-befogadói élményben rejlik: nagy szerepet játszik benne egyfajta romantika is. Kukorelly ezt külföldről idelátogató barátain vette észre először, akik el voltak ájulva Budapesttől, a rendezetlenségtől, az egész városon érződő „kupleráj”-hangulattól, amely életszerűbb, kézzelfoghatóbb volt számukra, mint Nyugat-Európa. Valóban: a romkocsmák esetében a tatarozás, a megcsináltság hiánya adja a hely sajátos hangulatát – ha van közösnek mondható dizájn, akkor az ez –, amelyhez hozzájárul, hogy a ma húszas éveiben járó nemzedék a szocializmus emlékeit már nyugati szemmel nézi, megtalálva benne azt az életszerűséget, amit a külföldiek Budapesttel kapcsolatban éreznek. A romantikus látószög természetesen nem jelenti, hogy ne lehetnének kifogásaink – Schein például a politikai vetületet hiányolja az itthoni romkocsmakultúrából, olyasvalamit, aminek külföldön szintén hagyománya van már.

Az est folyamán sorban előkerülnek a résztvevők saját élményei, benyomásai. Nagy Márta a Ráczkertet említi előzményként, első példaként pedig a mára már klasszikusnak számító Szimpla Kertet. Izsó a Tűzoltó utcai épületet hozza föl mint általa leginkább ismert példát, amelynek egyes részeit nem is újították föl, meghagyták eredeti állapotában. Simon, aki először a Szódakertben szembesült a jelenséggel, eleinte érdekes kuriózumként aposztrofálta – véleménye szerint azonban végső soron jót tesz a városnak, ha minél több ilyen hely van. Schein csatlakozik: ő „zsákhelyekként” definiálja ezeket a közösségi tereket, csomópontokként, amelyekben összefutnak a várost behálózó kommunikációs szálak. Ilyen csomópontból pedig sok kell hogy legyen: a várost ugyanis a kommunikáció élteti, s minél sűrűbb és élénkebb, annál nagyobb esélye van a városnak az érdemi fejlődésre. Példaként többen is a Gozsdu udvart hozzák föl, mint a Király utca sokáig elhanyagoltan álló szakaszát, amely nemrég új életre kelt, otthont adva többek közt az est helyszínének is.

Nagy kár, hogy a folyamatos háttérzaj és a gyenge hangosítás miatt végig feszülten kell figyelni, legfőképpen a halkszavú Izsó Zitára, hogy az ember követni tudja a beszélgetést. Az est következő részében a beszélgetés résztvevői olvasnak föl, ki alkalmi verset (mint Kukorelly), ki frissen megjelent kötetéből (mint Izsó). A fölolvasás alatt az alapzaj kissé alábbhagy, többek közt annak köszönhetően, hogy a közönség egy része időközben átvonult a szomszédos Café Vianba, de még így is nehéz koncentrálni, különösen Csobánka hosszúverse alatt, amely nem biztos, hogy a legjobb választás volt erre az estére. Szerencsés fejlemény viszont, hogy mindannyian hangosabban beszélnek a mikrofonba, így a versek túlnyomó többsége eljut a hallgatókhoz.

Kilenckor – a tűzijáték-rakéták pukkanásaival egy időben – kezdődik a beharangozott portrésorozat vetítése: Bach Máté fényképei sorakoznak egymás után, lassú, nyugodt tempóban, közönségbarát módon nevekkel kiegészítve. A portrék mindegyike egy-egy életútról, világfelfogásról ad számot, legyen az ábrázolt alany a Szabadság hídon a napba hunyorgó Szálinger Balázs, a járdaszigeten derűs nyugalommal ücsörgő Zemlényi Attila (mögötte az égszínkék felirat: „Ne félj”), a focipályán, mezben büszkén feszítő Kukorelly, a beton építőelemek magasából a nézőre letekintő (nagybetűvel szerepeltetett) Kabai Lóránt, vagy épp a tarka poszterek közt, gitárja társaságában az ágyon heverő Tóth Kinga. Az ötven költő nem csupán fényképeken képviselteti magát, hanem – néhány kivétellel – verssel is, amelyeket a fiatal színművész, Fehérvári Péter ad elő. Fölolvasása érthető és kifejező, noha előfordul még így is csak foszlányokat hallani a szövegekből. Hogy a hangulatzene se hiányozzon, Kardos Dániel kíséri az előadást gitáron, kellemes, nem tolakodó modorban – sajnos azonban még ez a halk aláfestő zene is zavaróan hat, amikor a hallgató, bárhogy figyeljen is, nem érti az elmondott szöveget. A lényeg azonban mindezen nehézségek ellenére is átjön: a közösség, családiasság érzése, amelyet egy verssel kísért arckép fölkelt, és amelyet sokunk a romkocsmákban talál meg. Amíg megvan ennek az érzésnek a lehetősége, nincs okunk panaszra.

Evellei Kata

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s