Ablak
A macskás nő szeme üveg. Kandúr nézi magát benne. Naphosszat csak ül az arc előtt. A csontok íve, akár a bérház udvara. Nyomok, romok, repedések. Szagok. A kandúr meg csak elfekszik az ablakban. Semmi dolga. Csak ennie kell és nézni. A nőben. Aki mámoros izgalommal tekint vissza a fekete-fehér foltokba tömött lényre. A testre, ami se nem kicsi, se nem nagy. De él. Az alakra, ami áhítattal bámulja őt, pont úgy, ahogy senki még. A macskás nő tükör. Kék keretű mélység. A kandúr meg csak ül a kanapén. Kinyújtja magát, mint olykor az évszakok. A karmai finoman süppednek a kárpitba. A nő bőre. Sebek és hegek vékony karcolata, akár egy rajzolt térkép, amin nincsenek irányok, csak helyek. A macskás nő alig eszik. Minden falat a kandúrba megy. Véres máj, vizes hasüreg. A kandúr ül a konyhaasztalon, követeli a tálat. Dorombol belőle a vágy és az akarás. Hangos alázat. Elhallgat, ha a kis fogak ráharapnak a húsra. Lassan rágja, gyorsan emészti, átfutnak rajta a halottak. A macskás nő meg örül. Minden piszok egy jel, hogy nincs egyedül. Hogy ibolyaszín és mályva. Mosogat, pakol, tisztogat. A kandúr meg elegánsan nyalja magát az alkonyat fényénél, amiben a csillagok még apró halak. Vágyakozik. A macskás nő nem álmodik. Csak nézi. A kandúr magára veszi az árnyékot, ami a szeme sarkából borul rá. A csendet, a békétlen magányt. Az egyedüllét tusszerű foltjait. A macskás nő vár. Arca nekisimul az üveg hidegének. Átlátszó a halál fátyla. Nézi a várost, a járókelőket. Csak néz, lassan nő a karma. Kaparná, de az ablak zárva. Minden, mint egy doboz, úgy szorítja őket. A macskás nő és a kandúr lesik a tükröt, amiben alig látszik az élet.
Apokrif Online 