Kiskorom
Ez még egészen kiskoromban történt. Akkoriban nem volt szokás nyaralni járni. A legtöbb barátnőmet a nagyszüleihez küldték, de ugye mi velük laktunk, úgyhogy ez nem jöhetett szóba. A barátnőmmel jártunk a tóra, úristen, még most is emlékszem arra a jellegzetes zápszagra, olyan kénes, fojtogató. A poshadó víz szaga. Minket persze nem zavart. A bokorban guggoltunk, de vagy órákon át, hogy lássuk, mit csinálnak a nagyfiúk. Emlékszem, nekem legjobban a Béla tetszett. Olyan egészen alabástromszín bőre volt, percek alatt rákvörösre égett a napon. Meg sokat kergetőztünk, meg játszottunk is. Egyszer átszöktünk a városba. Anyám egész beleőrült, pedig csak pár órára léptünk meg.
A Zsuzsikával jártunk össze folyton. Aztán ők messze költöztek. Nem csak ők, anyámék is fontolgatták, meg minden felnőtt erről beszélt. Emlékszem, délutánonként a nők üléseztek a konyhánkban, komoly arccal kortyolgattak a kávéscsészéjükből, aztán amint meglátták, hogy hallgatózom, rögtön bevágták előttem az ajtót.
Szóval a nyár végére magányos maradtam. Üresen álltak a házak az utcánkban, szép lassan távoztak az emberek, gyakran az éj leple alatt. Olyan csendes lett minden. Nagyon zavaró volt, szinte kedve támadt az embernek ordítani vagy táncolni vagy tényleg bármit, csak ez a fojtogató csend ne lett volna. Egészen a torkunkra égett. Suttogni kezdtünk, meg lábujjhegyen járni. Ha kiléptünk az utcára, nem szóltunk egymáshoz, gyorsan tettük a dolgunkat. De ritkán is mozdultunk ki. Magunkra zártuk az ajtót jó korán. Apám nem járt el többet esténként, anyám nem is engedte volna. Még az ablakokat is mindig be kellett reteszelni, egész forróság lett estére. Augusztusban valódi katlanná vált a ház.
Gyakran csak feküdtem éjszakánként, a dunyha rámnehezedt. Elgémberedve bámultam a plafont. Nem szerettem a sötétet, de nem szabadott lámpát gyújtani. A mandulafa ágai nekikoppantak az ablaknak, ahogy fújt a szél. Karistolta az üveget, hogy beleborzongott az ember háta. Nem tudtam, hogy képzelődöm-e. Élénk táncba kezdtek a fekete foltok a plafonon, kergetőztek az árnyak, süvített a szél, szörnyek rohangáltak, pacacár nagyra nyitotta az ocsmány, bűzös száját, megremegett a plafon, beleremegett az ágy. Aztán füst mardosta a torkomat. Erre riadtam fel. Nem éreztem kezemet-lábamat. Szorított a dunyha. Homályos volt minden, és nagyon meleg volt a kisszobában, lehetetlen volt megmaradni, nagyon féltem, annyira féltem, hogy moccanni sem mertem, pedig alig kaptam levegőt, de inkább csak nyeldekeltem a sötétben. Az ablak alatt izzott a mandulafa, a lángjai megvilágították a fiúk arcát. Ilyen piros sálat hordtak mind a nyakukban, meg fehér trikót. Valami furcsa nyelven kántáltak, ahogy próbálták betörni az ablakot. Emlékszem arra az éles rikácsolásra, olyan jó ritmusa volt, lüktetett, beleitta magát az ember agyába, visszhangzott tőle a fejem. Még hallottam az üvegcserepek koppanását, meg ahogy berontanak az ajtónkon. Apám felbőszült hőkölésére, meg anyámra, ahogy csitítgatja az öcsém. Tompa puffanásokra, meg a nevetésükre, ahogy körbejárják a házat, a jóleső mormogásukra, ahogy egyesével törik fel a szobák ajtaját, aztán a csendes neszezésre. Engem hagytak utoljára. Az volt a szerencsém. A lángokra felfigyeltek a városházán, kiküldtek pár embert. A kapitány köpcös kis férfi volt, amolyan kéjenc. Ha izgalomba jött, a bajszát pödörgette. Hát most volt rá oka bőven. A fiúk egytől egyig komoly, gazdag családokból származtak. Bármit megtehettek.
Én akkor elájultam. A szirénázásra emlékszem, azzal vége. A kórházban riadtam fel. A hajam megpörkölődött. A hasamon szúrt a kötés. Meg lehetett kopogtatni, olyan kemény volt. Az orvos annyira szégyenlős volt, hogy inkább a főnővért küldte be. Tőle úgy értesültem, anyám vacsora után égve hagyta az egyik fazék alatt a gázrózsát. Aztán ez okozta a bajt. A családomról nem tudok többet, azóta egyiküket sem láttam, csak álmaimban.
Apokrif Online 