A kevesebb néha tényleg kevesebb (beszámoló)

Az Európai Irodalom Éjszakája, 2012. június 9.

Míg Európáról és az Unióról mostanában folyvást a válság, és annak gazdasági megoldás-kísérletei kapcsán hallunk – fogalmazott Szűcs Tamás EU-nagykövet az ígéretes programsorozat megnyitóján – addig kevesebb szó esik a kulturális projektekről, eseményekről. Unió-ellenes hangok, transzparensek és tánclépések ide vagy oda, gondoltam, mégiscsak eleven és gyümölcsöző kapcsolatot tartunk fenn az európai kultúrával. Vajon azonban én magam mennyivel kerültem közelebb kontinensünk különböző nemzeteinek irodalmához?

Talán bennem van a hiba. Elöljáróban megvallom, igen nehezen tudom követni a felolvasásokat: az olvasáshoz számomra olyannyira hozzátartoznak materiális vonatkozásai, a könyvlapok tapintása és illata, sőt, körmeimmel a borítón való, kissé kényszeres, periodikus kopácsolás, hogy a megértés már akkor is nehezemre esik, ha nem foghatom kezembe a könyvet, hát még, ha mások olvasnak helyettem.

A befogadást azonban tovább nehezítette, hogy – az általam hallott hét szövegből egyet kivéve – csupa regényrészlettel találkoztam. A regényekről egy-két mondatos ismertetőt lelhetni a programfüzetben, és, nyilván hely hiányában, a felolvasott részletekből is csak részleteket olvashatunk. Világos, hogy a rendezvény nem is törekedhetett egy-egy író életművének részletes bemutatására: változatos, újszerű irodalmi zamatok megízleltetése volt a cél, anélkül, hogy a széles választék megfeküdné a hallgatóság gyomrát. Így azonban olyan apró falatkákkal kellett beérnem, amelyeknek az ízét is alig vehettem ki.

A helyszínek – az egyetemtől a szállodán keresztül a ruhaboltig − megválasztása az irodalom elevenségére hivatott irányítani a figyelmet: arra, hogy az irodalom nem csak akadémikusoké, kutatóké és kritikusoké, hanem elsősorban az egyszeri olvasóé, aki az Erzsébet tér játszóterén éppúgy felütheti könyvét, mint az Olasz Intézet kávézójában.

Azzal pedig, hogy előadók és hallgatók viszonylag szűkebb, intimebb terekben találkoznak, kölcsönösen hatva egymásra, még tovább erősödhet az az érzésünk, hogy az irodalom éppen történőben van. Ezt hangsúlyozta a megnyitón Margócsy István irodalomtörténész is: az irodalom hosszú ideig halott szerzők műveinek összességét jelentette, s csak az utóbbi tizenöt-húsz évben fordultunk a még nem kánonbiztos, rögzítetlen megítélésű szövegek felé. Ám elég a Zrínyit minden vitézével egyetemben az irodalmi emlékezet süllyesztőjébe zavarni vágyó, az unalomtól kornyadozó iskolásokra gondolnunk, hogy belássuk: a változás az alap- és középszintű képzést, s így az átlagember gondolkodását sem hatja még át.

A kezdeményezésben tehát nincs hiba: a megvalósítást azonban nem éreztem elég ötletesnek. A felolvasások színterei helyet adhattak volna a szövegekhez és szerzőikhez lazábban kapcsolódó érdekességeknek, az adott kultúra jellegzetes termékeinek: így a kíváncsi befogadó fejében, ha törmelékekből is, talán sokoldalúbb kép bontakozhatott volna ki, nemcsak a hallott szövegről, de annak tágabb kontextusáról is. Így azonban mindig csak egy-egy magányos szilánk akadt a kezembe, melyet, minthogy nem illeszthettem más szilánkokhoz, csupán bizonytalanul szorongattam a markomban, útban a következő helyszín felé, egy újabb szilánkért.

Kivételt képezett az esőfelhők elől a Csendes Társból a Csendesbe átmenekülő észt program, ahol egy Mehis Heinsaart-novella került felolvasásra, a hallgatók pedig a szerző Magyarországon ismeretlen műveit népszerűsítő miniantológiáját vihették magukkal ajándékba. A könyvecske regényrészleteket, egyperceseket, elbeszéléseket – köztük a felolvasott szöveggel, teljes terjedelemben − és egy interjút is tartalmaz. Az este végén tehát kényelmesen, a magam tempójában ízlelgethettem a különös, szürreális novellát, a Jó reggelt!-et, hozzá majszolva a szerző más írásait is, maradandóbb emlékű, sokrétűbb ízélményt kapva. Személyes véleményem szerint a kis kötet legínycsiklandóbbja az a rokokó kelttészta, mely barokkos burjánzással, játékos és álomszerű kacskaringókkal lopja be magát az olvasó tudatába.

Nemcsak a terek, a színészi eszköztár kellő kihasználását is hiányoltam. Felolvasók és hallgatók meghitt közelsége ellenére is úgy éreztem, megmaradt a hagyományos nézőtér-színpad felosztás, a színészek nem léptek be a hallgatóság terébe, és általában ültek, vagy legalábbis nem váltottak pozíciót előadásuk során. Jópofa dolog, ha az előadók az antikvárium kirakatában vagy egy csúszda tetején kuporogva olvasnak fel, de ennél, azt hiszem, nem több. A Design Terminál performanszát az első emeletről letekintve nézhettük végig: a földszinten egy szobabelső képét terítették a földre, a felolvasó pedig az egyik széken foglalt helyet (vagyis az oldalán feküdt). Mindez ötletes, mégis hiányoltam belőle a mozgalmasságot: a rajzolt szobabelső további bútorai, tárgyai funkciótlanok maradtak, a színész pedig egyáltalán nem változtatott testhelyzetén. A zenei aláfestés viszont javára vált a felolvasásoknak, színesítette, árnyalta a szövegek hangulatát.

Mindent összevetve tehát némi hiányérzettel, meg-megkorduló gyomorral indultam haza a programsorozat végén a zuhogó esőben; ugyanakkor eszembe jutott az is: talán éppen ez volt a cél, felkeltették az étvágyam, s aztán magamra hagytak. Ha elég torkos és önálló olvasó vagyok, egy-egy morzsa is elegendő lehet új szerzői világok, ismeretlen irodalmak felfedezéséhez…

Szendi Nóra

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s