Horváth Krisztina versei (online megjelenés)

Ne menj el!

Kondenzcsíkot húznak az álmaink
lehazudom a mosolyt az arcodról
ahogy rögeszmévé válik egy dal,
úgy lesz elviselhetetlen az együttlét
rozsdás ágykeretek lebegnek
a szomorúság úgy borul ránk,
mint egy légmentesen záró lepedő
igazi tengermély szívrablás
fél pár vörös magassarkút hagyok csak
ülhetsz a megrepedt égbolt alatt
sírhatsz a súlytalanságban
ott nincsen mi és nincs elválás
soha nem voltunk különlegesek
csak az összenőttség újabb áldozatai
ölelés éjszaka egy pocsolyában
tátott szájú könnyes megbocsátás
8-as erősségű illúzió.

Rejts el!

Felköhögtem egy felhőt.
Most várod, hogy megmagyarázzam,
nem fogom, te is tudod, hogy nem.
Üvegmúmia vagy, látom a tüdőd
helyén a bombát, nálam a detonátor,
még nem döntöttem.
Most jön az, hogy te lépsz,
hogy beszélsz hozzám,
eljátszod, hogy megadod magad,
észreveszed a detonátort,
és lassan kiderül, hogy
akarod-e, hogy akarjam.
A csillagokat én karmoltam
az égre, nem vérzett, csak kicsit
furcsa volt, olyan, mint a mosolyod,
mikor végül megnyomom a gombot,
és te felköhögsz egy felhőt.

Beszélj hozzám!

Fizetek, hogy velem töltsd
az éjszakát.
Vedd le a nyakkendőd,
kapcsold ki az öved,
tűrd ki az inged.
A robotok átveszik az
uralmat a világ felett,
űrlények teáznak
Mick Jaggerrel,
rád most máshol nincs szükség.
Gyere el az ablaktól,
add a kezembe a fegyvered,
beszélj hozzám.

Beszélj hozzám!

Mindent szeretek benned,
ami fáj,
leukoplaszt zuhanás,
csak a nyakamat, a számat ne,
szívtől szívig
hiperűrugrás.