Bebázodódás
A platánok még nyarat hazudnak,
de amerre kezük nyúl, odafönt
minden nappal összébb húzódik
az erőt adó sárgakék sugárzás,
csak hűlő szegélyét markolásszák,
aranykárpitban futó hajszálerek.
Elkopnak lassan a délutánok is,
oszlopos árnyékok súlya alatt
megadóan dőlnek egy halomba,
s a romok között ottfelejtett fényfoltok
kúsznak óvatosan, néha hátuk mögé
kémlelve, mert nincsenek egyedül.
Ablakomba, mit gondosan bezárok,
mind sürgetőbben könyököl az este,
tudja, nemsokára beljebb kerül,
ha őrangyalom délre költözik,
hogy nélkülem tépdesse tovább
szorongástól zilált tollazatát,
amellyel rozsdás felhőket hajtja
egyre sűrűbb és fullasztóbb halomba,
ahová majd arccal lefelé, mint kései
rovar, bekúszhatok, hogy ott
a mélyben megdermedve várjam,
amikor az aranykárpit fölhasad,
és kiomlik az összegyűlt sötét.
2011. november 18.
Gestalt
Tetők mögött
feszül az ég:
cserepek hiánya,
kémények, ágak, galambok hiánya.
A dolgok közötti tér
egyre fenyegetőbben gomolyog:
tenyeremmel takarom el,
mint a napot, ha szembesüt,
olyan elviselhetetlen fehér,
áttetszően fehér.
Pauszpapírból vágom ki magam,
hogy zavartalanul belesimuljak
az ismeretlen fal síkjába,
és hogy az égi éberséget kijátszva
a tetők mögé kerülhessek,
dolgok közötti lény.
Itt csak árnyékom marad
2012. február 23.
Apokrif Online 