Szirmai Péter esszéje (online megjelenés)

Egy uruguayi hullagyűjtő

 

Juan Carlos Onetti világa

 

A könyvek mindig egy fiktív valóságot jelentettek számomra, telitűzdelve nekem tetsző egyéniségekkel, szerethető hősökkel, amely érdekesebb és izgalmasabb, mint a való élet. Ezért szeretem, ha sok könyv van körülöttem, ezért igaz rám is, amit Borges mondott magáról: irodalom tekintetében hedonista vagyok. Régi könyveimhez az olvasmányélmény miatt kötődöm, olykor újraolvasom őket, de kellenek az újak is, melyek meglepetésként hatnak. Gyakran visszatérek könyvesboltokba, antikváriumokba, van, mikor keresek valamit, van, mikor csak nézelődöm, barátkozom az újdonságokkal. Valahogy így került a kezembe 2008 első hetében Onetti A hajógyár című kötete. Nem ismertem az írót, furcsa volt az olasz vezetéknév, a spanyol utónév, de tetszett a mocskos gyárablakok keltette lepusztult hangulatot sugárzó borító. A fülszöveget olvasva rögtön szimpatikussá vált az író: „Úgy dolgozott, ahogy szokott: ágyban fekve, italozva-cigarettázva rótta fura betűit egy határidőnaplóba”. Ami pedig a történet miliőjét illeti: a csődbe jutott gyár nem ismeretlen nekünk, magyaroknak. Munkám során magam is jártam hasonlóban az egyik tiszai városban, az ezredforduló tájékán. Emlékszem, egy mérnök fogadott minket a kapunál, majd átvezetett a koromtól mocskos kémények erdejében, a kihalt gyáregységek között a főépületben található irodájába, ahol, elmondása szerint, ideiglenesen, az áthelyezéséig kell dolgoznia; de hogy ez mikor következik be, azt nem tudta. Dél-Amerika hasonlóan elképesztő hely, mint Közép-Európa, ezért érzem otthonosan magamat irodalmában, ezért ismerős a politikai berendezkedése.

A hajógyár című regényt pár nap alatt elolvastam. Onetti flegmatikus nyelve fogott meg leginkább: száraz, rideg, negatív tónusú, teljes erejével szolgálja a történetet, melyben nem hagy kétséget afelől, hogy semmi értelme az életnek.

A regény olvasását követően utánanéztem Onetti személyének. Onetti 1909-ben született Uruguay-ban, korban Asturias-hoz, Borges-hez, Carpentier-hez áll a legközelebb. A nagy dél-amerikai „boom” keltette hullámokkal érkezett hazánkba 1977-ben A hajógyár című regényével, utána viszont harminc évig gyakorlatilag egy szó sem hangzott el róla. 2007 és 2009 között határozta el az Európa Kiadó a regény újrakiadását, kibővítve egy elbeszélés, egy kisregény- és egy nagyregénykötettel, nem utolsó sorban az idén kiadott, a nagy Mario (Mario Vargas Llosa) által írott, a megértést kitűnően elősegítő kismonográfiával.

Onetti művéről elmondható, hogy erősen kapcsolódik az európai hagyományhoz, a legnagyobb hatást Faulkner gyakorolta rá. Történetei Santa Maria-ban, a képzeletbeli városban játszódnak, lakói fantázia szülte délibábok (pl. Larsen, a Hullagyűjtő). Cselekvésük kudarcra van ítélve, a valóság elől a képzeletbe menekülnek. Onetti őrültségnek tekinti az életet, ahol az emberek egyik része azon mesterkedik, hogy kihasználja a másikat, a másik része konformizmusban vegetál. Innen a valóságból a képzelet világába való menekülés. Onetti szereplőit ridegen kezeli, van benne egyfajta mizantróp hajlam.

A távolságtartás, az emberkerülés kézzelfogható Onetti viselkedésében is: félénkség, hallgatagság, magánykeresés, állandó gúnyolódás; mindez kellemetlen társnak feltételezi. Vargas Llosa leírja Onetti furcsa, ideges viselkedését az 1977-es A fondo című tévéműsorban. Az internetnek, sok hátránya mellett, egyik előnye, hogy egy ilyen elveszettnek hitt felvétel előkereshető. Döbbent arccal nézem a riportot. Valóban elképesztő, ahogy Onetti hatalmas szemüvege mögé bújik, rövideket válaszol, vagy hosszan hallgat, a válaszok között iszik, kezében állandóan ég a cigaretta. Abszolút nem képernyőre való figura. A könyvei lapjain viszont ragadozó.

Onetti szokatlan szópárosításai, egymásnak ellentmondó jelzői, idősíkokkal való játékai előtte sosem volt egyéniségként jelölik ki helyét a latin-amerikai irodalomban. Se Borgeshez, se a mágikus realistának nevezett Asturiashoz, Carpentierhez nem kapcsolódik közvetlenül. Írói eljárásai alapján Cortázar-ral rokon (ahogyan majd a mágikus realizmus Rulfo-ban, majd García Márquez-ben folytatódik tovább), de Cortázarnál nem olyan kézzelfogható a közöny, a szereplők és az egész világ megvetése, nem olyan súlyos minden egyes mondat.

Onettit nézem egy másik videón: öltönyben (persze, csak a kamera kedvéért vette fel) fekszik az ágyban, egyik kezében cigaretta, a másikban könyv. Láncdohányos és lánc-regényolvasó. Az arcán gyermeki mosoly. Nyolcvanévesen. Irigylem.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s