Átkelés
Februári naphoz képest is szokatlanul, csontig markolóan hideg volt. A szél átsüvített a szürke pehelykabátomon. A nyári cipőm semmit sem ért. A végtagjaim elzsibbadtak, de nem érdekelt. Ma végre átkelünk a Dunán, mondogattam, miközben lehajtott fejjel róttam az utcákat. Apa és anya egymásba kapaszkodva, előttem meneteltek. Lemaradtam.
A házak romokban, felégetve, kirabolva, a falakon a puskagolyók nyomaival. Kiábrándult, ténfergő emberek mindenfelé. Rokonaikat vagy ingóságaikat hajszolják, egyesek meghúzódnak az első melegebb lyukban. Mocsok mindenfelé.
Mi Budára tartunk, a régi lakásba. Hiányzik a fehér, faragott ágyam, hiányzik a szobám, a nagymamáék kisboltja, ahol a délutánokat töltöttem. A sült kolbász illata, a túrócsöpögés a sarokban. Meg a vevők. Mindig jutott édesség. Összepakoltunk, elhagyjuk a bácsikám menedékét. Megnézzük, mi lett a lakással. A stohmann vigyázott rá. Reméljük. A Duna-part felett szürke az ég. A befagyott vízen hatalmas tömeg, zsivaj, tolakodás fogad minket. Ahogyan egyre közeledünk, láthatóvá válnak a hatalmas jégtáblák. Közöttük pár fadeszka lebeg, azokra kell rálépni. Félelmetes látvány, cseppet sem tűnik biztonságosnak. De hát már elindultunk, hazamegyünk. Haza. Nem fordulunk vissza.
Apa megy elöl a kevés csomagunkkal, két batyu az egész. Anya követi, remeg minden ízében. Belecsúszik bokával a vízbe, eluralkodik rajta a félelem. A körülöttünk állók mind rá figyelnek, ahogy kapkodja a levegőt sírás közben. Nem tudja abbahagyni, bár apa szorosan magához szorítja, a fülébe suttog, simogatja. Mindenkit feltartunk. Nem fordulunk vissza.
A szigetig nagyon hosszú az út. Egy örökkévalóságnak tűnik. Zord időjárás, alattunk a deszka, minden szürke körülöttünk. Csak a lábamra figyelek, bal-jobb-bal. A cipőm orrán van egy hatalmas fekete folt, valami piszokba léphettem. Irtózatosan zavar. Csak a foltot bámulom. A szigetre érve fellélegzünk. Leülünk egy kicsit. Kinyújtózkodom egy padon. A férfi kihűlt, szürke testét, a szagot észre se veszem, míg bele nem rúgok. Halott. Egy halott fekszik a lábaimnál. Kizsigerelve, holtfáradtan, átfagyva ülök tovább. Nem érdekel. Még hosszú az út, nem fogok felállni, túl jól esik a pár perc pihenés.
Menni kell. A maradék utat palló nélkül tesszük meg. Itt talán mélyebb a jég, vagy már nem futotta, nem tudom, de próbálom elhessegetni a gyomorszorító félelmet. Nem fog beszakadni. Nem fog. Anyába kapaszkodom.
Átértünk.
Apokrif Online 