Kultúraszemle, finom lírai arcba temetve (könyvkritika)

Öröm a recenzens számára, ha az előtte heverő anyag tiszta struktúrába rendeződve mutatja magát. Így van ez Turczi István legújabb, A változás memóriája címet viselő kötetével is: az elegáns, szolid külső megjelenés, valamint a belső illusztrációk, melyek Fazakas Csaba keze munkáját dicsérik, harmonikus összhangot alkotnak a könyv szövegvilágával.

A festményekből sugárzó testiség, az amorf antropomorfia (nem találtam alkalmasabb szintagmát a képek leírására) magában hordozza a megszemélyesítés és az eltávolítás gesztusát is. Az öt ciklus (ami voltaképpen négy, plusz egy záró kalligramma) versbeszéde szemantikai síkon valósítja meg mindezt: van, hogy lírát meghazudtoló módon törekszik a történetmondásra, más helyütt viszont erősen metaforizált kifejezésmód jellemzi. Ennek a fajta kettősarcúságnak a létrehozásában a prózai versek műfaji attribútumai kiváló lehetőséget nyújtottak a szerző számára. Indokolt volna az értelmezés alátámasztásaként idecitálni az első ciklus első versének kezdő- és zárósorait: „Figyeld a képet. Lentről nézd felfelé, és indulj el, ha a / spontán szimmetriát lépcsőnek gondolod. (…) Amikor a megszokotthoz képest úgy / vagy egyedül, hogy minden elhasznált lélegzeted / csönddé tömörül, és az én csak test-palackba zárt illó / oxigén.” A kezdeti, erőteljes prózanyelvbe különösen finoman csempésződnek be a lírai elemek, a mű végül finom szövésű rímekkel zárul, mintha egy jól megszabott ív mentén haladna a kifejletig.

Az első ciklus lírai énje a megszólító és a megszólított fegyelmezett, egyúttal fenyegetett pozícióját is képviseli, a szövegek imperatívuszi hangoltságában odaszögezi olvasójának figyelmét azok tárgyára. „Ne keress, mert nem találsz sehol. Ne keress, mert mindenben rám találsz.” Mielőtt lemondóan viszonyulnánk ehhez a helyenként közhelyes megszólalásmódhoz, tegyük rögvest hozzá: általában többszörösen árnyalt, nem parabolisztikus felszólítások ezek. A tényfeltáró, olykor tragikumba hajló elbeszéléselemek az empátia hangját ütik meg a maguk szűkszavúságában. Egészen emekbe szabott a Szószék rezignált zárása: „Már nem / emlékszel, hétéves voltál, és ott a kistemetőben a / gyereksírokat szólongattad a metsző hidegben. Ami / rajtad múlt, abból nem lett könnyű jelen.” A kötet címadó darabja nem mentes a befogadás folyamatának reflektáltságától sem. „Csak / beljebb, egyre beljebb, és figyelj a metronómra, ha / kiesnél a ritmusból, kezdheted elölről.”

Alkímia a második ciklus címe, nem véletlenül: egyrészt közelebb kerülünk egy kézzel fogható, materiális térhez (reggeli kávé, kinyomott salakanyag, piacra cipelt dió, végérvényben világi por), másrészt valami éteri is „megmutatkozik” (újrateremtett ég, megszólított sírok, pillantásod aranypora). A versbeszélő figyelme szintetizál: a nyugati kultúrkör implikációit orientalista érdeklődéssel kapcsolja össze. Ebből adódóan a keleti filozófia hozadékai is konstitutív szerepet játszanak a könyv logikai mélyszerkezetében, ennek a megállapításnak minden esztétikai, stilisztikai következményével együtt. (Tömör, redundanciát kerülő szerkesztés, szertartásos jelleg, körkörösség stb.) „Kérdezem, de nem kérdezem meg. Meggyőz / a csendje. Mindent le kell tennem, hogy lerombolt szív- / szentélyembe újra beléphessek. Ahonnan menekültem, oda / kell visszamennem. Eltévedek benne és hazatalálok.” Az említett kultúrszintézis gondolata egy későbbi darabban, a Prózák háborújában egészen szembeötlő konkrétsággal bír majd: „Egy árny a bódhi-fa / alatt vagy a kocsma hűvösében, útban Ithaka felé. A szomjúság teológiája a Sinai-hegyen vagy egy íróasztal / irgalmi negyedében. Látszólag nem érintik egymást, de / csak úgy, mint két hópehely.”

Ha a korábbiakban tett inter(kultur)textuális utalások ne lettek volna egyértelműek, a Remake ciklusban címkét is kaptak a versek. A „garasletevés”, a tisztelgés szólamai ezek, kitekintéssel a szerző közvetlen és közvetett környezetére egyaránt. Fontos kultúraszemlélet bontakozik itt ki, miszerint a személyesség megteremthető a tényleges, személyes ismeretségen túl is, a művészi alkotással való diskurzusba lépés során. Lényegében mindegy, hogy textuális avagy képi jellegből fakad, minden esetben mély, intenzív találkozásnak lehetünk tanúi. Innen kettő, számomra jelentősnek tűnő szöveghelyet emelnék ki, aktualitásuk miatt. „Azért ha lassan nézem, összeáll a pánik / ritmikus táncrendje, kirajzolódik árnyékvetők, pártütők, / összeesküvők önfeledt kétségbeesése, és meglátom / magam nemzetiszínű sállal a nyakamban, leszegett fejjel, / zsebre tett kézzel, a képből kifelé sietve. – így a Gyémánt László festményéhez fűzött képleírás; „Tegnap az emléklakásban jártam. Vas István 100; kegyetlen / számtan. Megidézni őt, amíg lehet, bárhogy nevezzük a / végzetet.” – így pedig a Száz év Vas című emlékvers.

Eddigi munkáit ismervén, azt hiszem, nem vállalok nagy kockázatot azzal, ha kijelentem, Turczi István számára az Hommage lírai gesztusa befejezhetetlen költői program, eldolgozhatatlan tematikai felület. A változás memóriájában is körvonalazódni látszik ez az aspektus, a kötet utolsó terjedelmesebb ciklusa, A Tésai napok is ezt bontogatja tovább. Az odüsszeiát követő hazatérés egyfajta lezártság, a nyugalmi pont meglelésének benyomását keltheti. „Fehérre meszelt, erdőszéli vályogházban lakom. / Nadrágszíjtelek a Börzsöny peremén. Tésa, Ipolyság, Magyarország. Jó ezt leírni, kimondani: mintha virágot / szednék, és egyetlen begyakorolt, otthonos mozdulattal / átkötném szárukat.” Az emlékezés horizontja panteizmussá szélesedik. „Az lesz, hogy majd türelmesen hallgatom, mint növekszik / bennem az idő ásványi éneke. Majd tarka morajban kezdődöm újra el. Élet helyett már életrajz, szavak helyett / szavak múzeuma. Parancsolatok nélküli, fosszilis béke.” A távlatok beláthatóságáról, ne feledjük, generációk halmozta tudás gondoskodik. Tudás, amelyet a nagypapa és a nagymama a maguk életbölcsességeivel adtak át, és erkölcsi tartás, amely ennek a tudásnak a belső hanggá tételéből származik. Ezekre az alapokra mostantól már örökké lehet építeni, ezt a tapasztalatot a szubjektumtól már nem távolíthatják el, innen messzire lehet látni, ez a tapasztalat egy erős képben teljesítheti ki a kötet utolsó prózaversét. „Majd harang zúgása, de csak a fülemben. Ha / egyszer visszatérek ide, úgy lesz üres az ég, a föld, a / börzsönyi táj, a tésai ház, csak úgy lesz üres minden, mint / az eltávozott hívek imáját falaik közt megőrző templomok.”

A változás memóriájának a letisztultság az egyik fő erénye. Az a tény, hogy amit vállal – tehát a személyesség kulturális kontextusba helyezését, amivel egyúttal kirajzolja saját identitását is – bölcs rezignáltsággal teszi, ráadásul szekvenciális értelmezéssel fölépíthető, karakteres ciklusokban.  Épp ezért fájó, hogy a teljesség igényével föllépő prózaversek mögé egy képverset is helyeztek, amely oda-nem-illésével már-már kikiált a korpuszból. Ezt az apró, szerkesztésre vonatkozó fenntartást leszámítva erős anyaggal van dolgunk, amely lakonikusságánál fogva kényszer nélküli újraolvasásra biztat, ezzel pedig szinte észrevétlen kínálja föl a legnagyobb segítséget, amelyet ez a könyv az általa közvetített mély, intellektuális üzenet révén nyújthat.

Tinkó Máté

(Turczi István: A változás memóriája. Palatinus, Budapest, 2011.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s