Rhédey Gábor novellája (online megjelenés)

24 fok, csapadék nem várható

Fiatalabb koromban sosem tartottam szeretőt, másképp alakult az életem. És tulajdonképp most sem én tartottam, hanem engem tartottak. Lassan négy hónapja, hogy megismertem Angélát. Esetünkben biztosan a szerető a helyes kifejezés, bár hívják így az emberek a kedvesüket is. Régen ez tisztább viszony volt, egyik oldalon a házasok álltak, a másikon pedig azok, akik az egyház jóváhagyása nélkül, vagy épp ellenében éltek nemi életet. Róluk mindenki, helyesebben kevesen vagy senki sem tudta, hogy szeretők. Én pedig azért nevezhettem magam szeretőnek, mert sem az élettársam, sem a barátnőm nem volt Angéla. Hanem egyszerűen a nő, aki a férjét csalta velem.

Angéláék egy prosperáló kertvárosban éltek, bár egyre kevésbé akadt ilyen, de az agglomerációban néhány település még tartotta magát a válság ellenére is. Vidéken jellemzően a múlt század közepére menthetetlenül elikrásodott az élet, az ország végtagjainak amputálása, majd az erőszakos iparosítás minden vért a fővárosba pumpált, így az opálos tükrű kisvárosok hiába vártak a jótékony szidolozásra. Néhány gyógyvizes medence és felújított főúri kastély: hamis tükör, amiben a pesti a megmosolyogni való igyekezetet, a vidéki pedig a temetve őrzött büszkeséget látta felfényleni.

Angéláék városkája valahol a kettő közt feküdt, hajdan üdülőtelep, mára azonban csak rendezett bérkaszárnya: aludni jártak ide az emberek. A gyerekek megtanultak biciklizni, horgásztak a helyi tóban, aztán elmenekültek jó messzire, és ha csöppnyi eszük volt, sosem tértek vissza. Angéláék furcsamód mégis az ellenkező utat járták be, a VII. kerületből költöztek ide gyereket nevelni.  Azért, hogy legyen kutya meg kerti sütögetés és felfújható gumimedence. Én nem értettem őket, mármint nem az indítékaik jogosságát vitattam, hanem azon csodálkoztam, hogy miért vállalták ezt az áldozatot, ha a költözés kapcsolatuk romlásához vezetett.

Ezért ismertem meg Angélát is. Hamisítatlan pesterzsébeti nő volt, aki alig várta kislányként, hogy a peremkerületből egy jobb iskolába írassák. Először füvezett osztálytársnői közül, jól tanult, hogy érvényesüljön, miközben élvezte, hogy szép, és hogy a fiúk akkor is elégedettek vele, ha nem vállal minden figurát. Kényes és kissé nyughatatlan lány volt, az a fajta, aki az otthonról hozott klasszikus játékszabályokat kellően tágan értelmezi ahhoz, hogy élvezni tudja az apróbb faltokat. Az átmeneti szédülésektől eltekintve mindig két lábbal állt a földön, ezért is választotta magának azt a halk szavú, finoman kopaszodó közgazdászt az egyetem felezőbuliján. Ezt már ő maga mesélte, a bárban, ahol csapos vagyok. Többször maradt zárásig, részegen. Sosem titkolta, hogy családja van, sőt, grammra kimért büszkeséggel sorolta, hogy két gyereket szült erre a világra, és töretlen lelkesedéssel mossa férje szaros alsógatyáit. Üzenet volt ez, célzott figyelmeztetés, hogy „ő nem olyan nő”, hogy pont attól értékes a mi kapcsolatunk, hogy évek óta én vagyok az első, aki a testéhez fér. És csak ahhoz.

Figyelme ugyanis ritka együttléteink alkalmával is elkalandozott, gyakran kaptam azon, hogy telefonál a vécéből és a gyerekeiről érdeklődik. Angéla nem volt rossz anya, sem rossz feleség, egyszerűen csak változatosságra vágyott, izgágább volt a vére a kisvárosi idillnél. Próbálta megfejteni, hogy miért is teszi mindezt, szőke feje a mellkasomon pihent, ujja ritkás szőrzetemmel játszott, miközben arról beszélt, hogy nem tudja, talán kihagyott valamit, talán utólag igyekszik bizonyítani ezzel a kapcsolattal, vagy a sérelmeit torolja meg a férjén. Ostoba, szűklátókörű fecsegésnek érzetem a szavait, de inkább nem szóltam semmit, csak szájon csókoltam, erősen, hogy újra megkívánjon, és ne kelljen tovább olcsó moralizálással töltenünk az időt.

Jártam két évet egyetemre, aztán kerültem a sörcsap mögé, szerettem a munkám, csak a sűrű dohányfüst zavart. Folyton változott a személyzet, időről időre akadt egy fiatal pincérlány vagy bevállalós vendég, aki nem bánta, hogy megnézik, mikor áthajol a pult fölött. Nem volt különösebben sok nőm, mégis egyre kevesebben mutattak újat; már attól elegendő érdekességet tapasztal az ember, hogy itallal dolgozik. Nem minden számot hívtam fel, amit a rúzsfoltos szalvétákon hagytak a mocskos poharak között, de a megvalósult találkáknak sem lett mindig folytatása. Némelyik lány ideges volt, némelyik ijesztően profi, másokkal pedig csak egy kávéig jutottunk. A kedvenceim azonban továbbra is az igyekvők maradtak, a kissé elhanyagolt vagy sérült lányok, akik egy tinédzser lelkesedésével estek nekem, mikor túljutottunk a formaságokon. De férjes asszonnyal még nem volt dolgom. Furcsa. Pedig Angéla kellemes elegye volt a tapasztalt és mégis izgatott nőknek, ismert minden fogást, amiből arra következtettem, hogy ha nem a férje, hát korábbi barátai voltak kísérletező kedvűek, titkos együttléteink mégis túlzott, szinte kislányos izgalomba hozták. És talán ez volt igazán, amit keresett. Találkáink alkalmával kamasz lehetett újra.

Általában nálam jöttünk össze, könnyebb volt megoldani, hazudni valamit egy pesti barátnőről vagy ilyesmi, ráadásul a gyerekek is kicsik voltak még, folyton otthon játszottak. A mostani csütörtököt mégis Angéláéknál töltöttük. Férje szabadságot vett ki, hogy elintézzen pár dolgot, a gyerekek pedig a nagyszülőknél nyaraltak. Meglehetős kockázat, de annál nagyobb élvezet, apró közös perverziónk: egy tüchtig családi ház süppedős szőnyegén szeretkezni. Tarthattunk volna a szomszédoktól is, de nem jöttem elég gyakran ahhoz, hogy rendszert lássanak benne, volt ugyan egy hangtalanul nevetgélő öreg, aki naphosszat a teraszán ült, de ha gyanút is fogott, Angéla nyugodtan állíthatta: egy távoli unokatestvére jött hozzá látogatóba.

Néztem a családi fotókat ízléstelen keretükben, az IKEA-bútorok kiszámítható formáit, az amerikai konyhát. Valami végtelen elégedettséget éreztem, ahogy a combomat vakarásztam. Angéla harapásnyomai még ott vöröslöttek szőrszálaktól árnyas bőrömön. Fáradt mozdulatokkal tápászkodtam fel, kissé zsibbadtan, lustán csapkodó tusolás zaja párázott elő a félig nyitott fürdőszobaajtón. Megérintettem néhány tárgyat, végighúztam a kezem a gondosan portalanított felületeken, és ettől hirtelen rám tört, hogy itt kéne hagynom ezt az egészet. Egyszerre szabadulni akartam a házból, megcsapott az idegen emberek szaga, az édeskés öblítőé, váratlanul a gyerekeknek kikészített savanyúcukor ízét éreztem a számban. Magam sem értettem, de hirtelen dühíteni kezdett a rend és az otthonosság évek munkájával felépített díszlete. Lélegeznem kellett. Azt hitem, hogy leküzdöttem már magamban ezeket a megokolhatatlan menekülési rohamokat. Angéla épp ekkor lépett ki a fürdőszobából, friss bugyiban, nedves haját törölgetve. Mellei még mindig vonzóak voltak, ha kissé meg is ereszkedtek, a bimbók gőz puhította udvara finoman hullámzott a karok ütemes mozdulataitól. Elmosolyodott. Készítek neked valamit, mondta, és önkéntelenül is csupasz felsőteste elé szorította a törülközőt.

Későn volt már a reggelihez, az ebédhez pedig túl korán, ilyenkor lehet a legjobbakat enni, gondoltam, rántotta friss paprikával, majonézzel: a korai szeretkezés után türelmetlenül korgó gyomor hálásabb érte, mint bármilyen ünnepi fogásért. Ahogy villámat az izgalmas textúrájú, sárgán gőzölgő tojásba szúrtam, eszembe jutott egy lány, még az egyetemről, aki csodálatos szendvicseket készített vasárnap reggelenként. Nem volt bennük semmi különleges, leszámítva a zöldfűszereket, inkább az alapanyagok bősége, a sütő tökéletes hangolása volt a trükk. Meg a hibátlan, teljesen sima farpofák… Ahogy kortyoltam a teából, bögrém fölött lopva Angélára néztem. Elégedetten figyelt, miközben marék fahéjas müzlit rágcsált a tenyeréből. Az anya nézett most rám, ha csak egy pillanatra is, de vizsgálta, hogyan növök, mivé leszek. A feleség izgalma ült az arcán, aki némán kérdezi: hogy ízlik az üvegesre pirított, apróra vágott hagyma, a szándékosan szenesre sütött szalonnadarabkák. Gyűlöltem, hogy akár egy percre is képtelen megtagadni a nőiségét. Aztán megállapodtam csíkos pólóján, és beláttam, hogy én sem tudok, csak férfiként gondolni rá. Épp mondtam volna valamit, mikor ő is belekezdett, figyelj… Egy pillanatra mindketten megtorpantunk, aztán összenevettünk. Mondd csak, előzékenykedtem. Várt még kicsit. Szóval arra gondoltam, hogy a hétvégén… folytatta Angéla, nyállal nedvesített ujjával morzsákat gyűjtve a terítőről, hogy a hétvégén lemehetnénk anyám nyaralójába. Már egész meleg a víz… persze csak ha van kedved. Felnézett. Hogyne volna, kezdtem, de még mielőtt befejezhettem volna, dudáltak.

Angéla férje jelzett így, ha hazaérkezett. Régi szokása volt, egy idővel kiüresedett, nyűggé pusztult gesztus, most azonban a házasságukat mentette meg. Angélával egyszerre néztünk fel, hirtelen úgy éreztem, hogy koponyám és a sűrűn rovátkolt szürkeállomány közét forró víz önti el, de csak egy pillanatig tartott az egész. Különös módon egyből tudtuk, mit kell tennünk. Korábban jött haza, kezdte Angéla, de már mozdultunk is, én a ruháimat kapkodtam össze, ő pedig a rántotta maradékát kaparta vissza a serpenyőbe, miközben megigazította szabadon rugózó tincseit a szekrény tükrében. Csak aztán intett ki a férjének. Csodáltam színészi képességeit és a nőket általában, hogy milyen tökéletességgel alakítja őket a helyzet, lenyűgöző kaméleonságuk nélkül kizárt, hogy túlélt volna az emberiség. A hátsó ajtón menj ki, súgta Angéla, miután behúzta a függönyt, rendben, feleltem, csak tartsd szóval kicsit. Még volt időm megcsókolni. A rajtakapott feleség tekintete erre megenyhült, mint anyám pillantása, mikor lyukas labdával léptem a lakótelepi konyhába. Születésnapi ajándékom akkor három nap alatt adta meg magát, ez a reggel alig két órán át tartott. Szeretlek. Zajtalanul surrantam ki a vibráló keretbe szorított szúnyoghálón.

Szerencsémre Angéláék nem tartottak kutyát, se egyéb háziállatot, sárgászöld fény csendjében nyújtózott a még harmatos kert. Nagyanyáméknak volt hasonló, jutott eszembe. A tuják még nem nőttek meg, mindenhol gondosan nyírt gyep: egy pillanatra kétségbe estem, hogy nincs hova rejtőznöm. Várnom kell, amíg a férj beér, gondoltam, akkor majd ellopózom az ablakok alatt. A kaput sosem zárják, dobolt a halántékom, reméltem, hogy most sem ér meglepetés. Hallottam csapódni a kocsi ajtaját, közeledni a férfi lépteit. A rohadék. Szia, drágám, nem is hittem volna, hogy ilyen korán… hallottam Angéla őszinte meglepettségtől élénk hangját, férje elé jött, hogy mindjárt a házba csábítsa. Igen, tudod, nem volt nyitva a… kezdte a férfi, de tovább már nem figyeltem a szavait, csak a hanghordozást, nagyon emlékeztetett valakire. Talán rég halott bácsikámra, akinél a ’90-es évek elején nyaraltam? Hamarosan bemennek, gondoltam, Angéla utolsó félmondatát finom izgalom színezte, mielőtt becsukta volna az ajtót. Elszorult a szívem. Most vagy soha! Gyerekkoromban mondtam magamnak ezt utoljára, éppen indián voltam, arcomon festékkel húzott, izzadság csíkozta jelek, tudtam, hogy át kell jutnom a foghíjtelek túloldalára, de rémisztőnek tűnt a sűrű csalánmező, ami az egyetlen rejtett utat kínálta. Rajta!

Meggörnyedt test, erőszakolt fegyelemmel tompított léptek. A térkő mintái. A kilincs részvétlen simasága. Megsokszorozott szívverés. Az utca végre lélegezhető levegője. Jéghideg verejtékcseppek a gyűrött póló alatt. Utólag felidézhetetlen másodpercek. Végre kint! Még el sem hagytam a kerítésük, máris visszanéztem. Nincs veszély. Nem láthatott meg. Vagy mégis? Mozdul a függöny? Megüti Angélát, vagy futva utánam indul? Hányni fogok? Nem. Semmi baj.

Angéláék alig öt percre laktak az állomástól, meglassítottam a lépteimet. Előhúztam a telefonom, még csak fél tizenegy, rengeteg időm van a vonatig. Eszembe jutott, hogy írok neki egy sms-t, de még korai lett volna. Kivéve, ha rájött. De az kizárt. Egyébként is az ő dolguk. Már egész magasan járt a nap, kezdett meleg lenni. Maholnap kánikula. Hiába sétáltam elkényelmesedve, beértem egy babakocsit toló apukát. Szokatlan, nem kisvárosi karakter volt. Atletikus felsőtestén látványosan feszült a mintás póló, erő pihent a karjaiban, egyenként látszott minden izma és simán vonuló inai. Szerencsés testalkat, gondoltam, és elhaladtomban még a kocsiba néztem. Egészen fiatal csecsemő aludt a vakító, széthajtogatott pelenkán, apró keze, meglepően sötét arca ökölbe szorítva. Ahogy elléptem mellettük, megcsapott a kímélő öblítők, bőrápoló kenőcsök és hintőpor erős, mégis tiszta illata. Annyira meglepődtem, hogy félig vissza is fordultam, a férfi azonban nem nézett fel rám, alvó csöppségét figyelte. Azt hiszem, egy pillanatra komolyan elszégyelltem magam. Közben azonban már eszembe is jutott Angéla férjének autója. Csak a szemem sarkából láttam. A hízásra hajlamos kertvárosi apukák kedvenc márkája: persze, hogy Volkswagen. A szürke megunhatatlan színében. Azért egy kis króm a hűtőmaszkra és xenon fényszórók az orrba, hogy agresszívabb legyen a pofája. Egy lendületes iskolabusz. Nevetnem kellett. Annyira szép volt az idő, hogy fütyörészni kezdtem.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s