Szirmai Péter kisprózái (online megjelenés)

Mindennapi horror

 

Metróalagút

A metróalagútban a megálló végére sétálunk, ott mégis csak kevesebben vannak. A fehér vonalat sosem lépjük át, a határvonalak eddig is meghatározták cselekedeteinket. A vonalról innen viszolyogva tekintünk a fekete alagútba, ami minket, gyakran a legnevetségesebb módon, a legrosszabb dolgokra emlékeztet. Ha meglátjuk az alagút falán a fénycsíkot, hátrább lépünk, sőt, ahogy erősödik a hang, egészen a falhoz simulunk. Körbenézünk, nem akar-e valaki a vonat elé ugrani (nem szeretnénk akadályozni ebben), nem akar-e valaki minket a vonat elé lökni (ezt szeretnénk elkerülni). Örülünk, amikor beáll a szerelvény, nyílik az ajtó: örülünk, hogy megúsztuk, hogy vége van.

Átkelés a Rákóczi úton

Megállunk az átkelőnél, a járdán körénk gyűlik a tömeg, ilyenkor mindig mellénk sodródik valamelyik kollégánk. Hagyjuk beszélni, hagyjuk, hogy ránk zúdítsa szakmai vagy magánéletbeli problémazuhatagát, már évek óta impregnált az agyunk, lepereg róla a sok fölösleges szöveg, de közben elhűl bennünk a vér, mikor tőlünk, kevesebb mint egy méterre, elhúz a buszsávban egy járat, ezerrel. Az Astoria felé pillantunk, hogy számíthatunk-e még hasonló szörnyetegre, hátrább lépni nem tudunk, mögöttünk ott toporog a sok feszült átkelni vágyó, közben kollégánk tovább meséli saját kis rémtörténetét. Végre vált a lámpa, megkönnyebbülünk, tudjuk, az idő nekünk dolgozik, közeledünk a céghez, hamarosan megszűnik a verbális terror. A szembejövők viszont csak magukkal vannak elfoglalva, nem érdekli őket, hogy keresztezik az utunkat, hogy esetleg nekünk jönnek. Meg-megállunk saját testi épségünk érdekében, aztán mielőtt fellépnénk a túlsó járdára, váratlanul, jobbról elszáguld előttünk egy kerékpáros. Pirosban hajt át, de tudjuk, nem érdemes utána kiáltani, még visszakanyarodik, leveszi a pumpáját és belever minket a betonba.

Szabadesés liftben

Ha tehetjük, lépcsőn megyünk le, de néha elkerülhetetlen a lift használata. Ha beszállunk, azonnal érezzük: súlyunk hatására megfeszülnek az acélsodronyok, kapaszkodnak a fogaskerekek. Vajon nincsenek-e elkopva, vajon bírják-e még?, rezeg köröttünk a kimondatlan kérdés. Főként, ha még beszállnak páran, s valami fémes, pengő hangot ad, felmerülhet: talán a sodronyban épp most szakadt el pár szál. Ki tudja, ezt mikor ellenőrizték? Sőt, ellenőrizték-e valaha? Talán soha. A halántékunkról kis patakok indulnak, a szívünk üstdob, a levegő ki-be sistereg ajkaink között. Körbenézünk. Áttörhetetlen falak, fejünk fölött, harminc centire a plafon: igazi acélkoporsó; előttünk két százhúsz kilós öltönyös alak; valaki megnyomja a földszinti gombot, az ajtó szárnyai mozgásba lendülnek, nagyot csattanva, kíméletlenül zárnak össze. A koporsó döccen egyet, pupillánk gombostűfej; a hideg, sötét liftaknában zuhanni kezdünk lefelé.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s