Évjárat (11.) – „Neal Cassadyre gondolok”

2011 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavaly indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

A soron következő írásnak azonban van még egy további, speciális apropója is, mégpedig, hogy immáron több hónapnyi közös munka után 2012. január 1-től Reichert Gábor hivatalosan is csatlakozott az Apokrif szerkesztői csapatához, mégpedig a Hálózati kiadás szerkesztőjeként. Most következő jegyzete tehát egyszersmind szerkesztői beköszöntőként is olvasható.

Reichert Gábor írását közöljük.

Karácsonyra megkaptam Jack Kerouac Úton-jának Az eredeti tekercs alcímű „vágatlan” kiadását. Úgy szól a fáma, hogy Kerouac hosszú, Amerikát keresztül-kasul bejáró utazását követően rögvest írógéphez ült, és – három hétig benzedrintől fűtve – egy szuszra írta meg nagy művét. A szöveget egyetlen, sok méter hosszú papírtekercsre gépelte le, amely néhány éve került elő (némiképp megroncsolva: a kézirat utolsó pár méterét ugyanis megette egy kutya), a kiadók pedig üzletet szimatolva azonnal lecsaptak rá. A cenzúrázatlan változatban a szereplők visszakapják eredeti nevüket (vagyis most már nem Dean Moriarty, Sal Paradise és egyéb álneves hősök, hanem Neal Cassady, Jack Kerouac, Allen Ginsberg, William S. Burroughs stb. koptatják a végtelen utat), és jó néhány, az eddig ismert verzióból kihagyott rész válik olvashatóvá. Az ős-Úton Magyarországon 2011 végén jelent meg, M. Nagy Miklós teljesen új szemléletű fordításában.

Körülbelül 17 lehettem, amikor először kezembe akadt Kerouac könyve. Talán nem túlzok, ha azt állítom, az Úton hatására kezdtem el komolyabban irodalommal foglalkozni (értsd: odafigyelni magyarórákon). S bár irodalomtörténeti érdeklődésem végül egészen más irányba fordult (de legalább a vizsgált korszak ugyanaz maradt!), mindvégig tisztában voltam vele, hogy nagyon sokat köszönhetek ennek az egész tinédzserkoromat meghatározó élménynek. De nemcsak pályaválasztási preferenciámra volt erős hatással a zseniális szöveg: ahogy sokunkban, bennem is valamiféle távoli, mégsem megvalósíthatatlan álomkép sejlett fel a könyv olvastán. Az járt a fejemben, hogy jó lenne kicsit olyanná válni, mint az Úton hősei: felelősség, kötöttségek nélkül állandóan úton lenni, nem törődni a holnappal, dacosan szembemenni bármiféle elvárással (és persze folyamatosan piálni). Az tetszett Deanben (vagyis Nealben), hogy egyszerűen képtelen felnőni – még a könyv utolsó, megrendítő oldalain, ahol emberi roncsként kerül újra az elbeszélő szeme elé, ő akkor sem enged „szent őrületéből”. Neal nem éppen példakép-típus, de én mindig tiszteltem az olyan embereket, akik körmükszakadtáig ragaszkodnak saját (akár téves) világszemléletükhöz.

Erre a hosszúra nyúlt élménybeszámolóra azért volt szükség, mert azt hiszem, az Úton újraolvasása során jöttem rá, hogy tulajdonképpen miről is szólt számomra 2011. Ha röviden össze akarnám foglalni, akkor azt mondanám, az illúziókkal való végső (?) leszámolásról. Arról, hogy belássam, soha nem lesz belőlem Neal Cassady, és vele ellentétben előbb-utóbb kénytelen leszek felnőni. Noha részsikereket fel tudok mutatni a megkomolyodás ellen folytatott elkeseredett küzdelmemben, mégis rá kellett jönnöm, hogy hosszútávon biztosan én fogok alulmaradni. Egyetemi éveim lezárultak, s bár sikerült megtoldanom őket még hárommal (a doktori képzéssel), egyre inkább ott lebeg a szemem előtt, hogy valamit kezdenem kell majd magammal, és az a valami egészen biztosan nem az lesz, hogy fogom a hátizsákomat, és stoppal nekivágok az országútnak. (Annál is inkább, mert már akkor úrrá lesz rajtam a honvágy, ha átlépem a Dunát – azokról az extrém esetekről már nem is szólva, amikor utam valamilyen oknál fogva a Tiszát is keresztezi.) Az Úton szereplői előtt végtelen számú lehetőség áll. Bármerre elindulhatnak, bármivé válhatnak, minden megoldás jónak tűnik számukra, hiszen, ahogy a kötet tán leghíresebb mondata állítja: „úton lenni – boldogság”. Az én mozgásterem (és hozzám hasonlóan gondolkodó kortársaim legtöbbjéé) ennél sokkal korlátozottabb. Kezdem ugyanis egyre világosabban látni, hogy mi az, amit nem valósíthatok már meg, és egyelőre elég nehezen barátkozom meg ezzel a felismeréssel. 2011-ben tudatosodott bennem, hogy a jövőm, ha nem is dőlt el végleg, nem tartogat számomra annyi lehetőséget, mint akár csak egy évvel ezelőtt – és van egy olyan érzésem, hogy jövőre még ennyit sem fog. Azt hiszem, a megkomolyodáshoz (jelentsen a szó bármit is) az is hozzátartozik, hogy felismerjük önnön korlátainkat és alkalmazkodjunk hozzájuk.

Kétségeim ellenére mégis bizakodom, hiszen mindent egybevetve jó évet zártam: összeköltöztünk a barátnőmmel, anyagi biztonságomat Állambácsi egyelőre szavatolja (ezt azért a biztonság kedvéért lekopogom), sok új barátot szereztem (a régiek legtöbbje is megmaradt), egyre több helyen jelennek meg írásaim, nem mellékesen pedig az Apokrif csapatába is bekerültem.

A kedves olvasó vegye ezt az írást egy two-in-one szerkesztői beköszönésnek is: a lap online kiadását néhány hónapja Nyerges kollégával közösen felügyeljük. Viszolygok az újévi fogadalmaktól, de annyit megígérhetek, hogy a jövőben minden erőnkkel egy a nyomtatott laphoz hasonló (sőt!) színvonalú internetes kiadvány létrehozására fogunk törekedni. Ehhez persze jó szövegekre is szükségünk van, így biztatok minden kedves jelenlegi, illetve reménybeli Apokrif-szerzőt, hogy eztán is tiszteljenek meg bennünket írásaikkal.

…igaz, hogy szembesülnöm kellett vele, hogy Kerouac és Cassady útját soha nem fogom tudni bejárni, és valószínűleg sosem leszek olyan kompromisszumképtelen hősfigura, mint ők voltak, sovány vigaszként megmarad nekem a filológia tanúságtétele: Az eredeti tekercsből ugyanis kiderül, még a jó öreg Jack is megalkuvásra kényszerült, amikor kénytelen volt megvágni zseniális spontán szerzeményét ahhoz, hogy publikálhassa.

Reichert Gábor

(kapcsolódó szövegek:

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

Évjárat (7.) – pókból lettünk

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK