Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás

2011 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavaly indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Tinkó Máté írását közöljük.

I.

Év végi mustrára készülök. A decemberi vizsgákon túl, a januári nagydömpingen még innen, idénre végülis dolgomvégzetten; mehetnék már haza, édesanyám naponta hív, mikor jössz már? Majd csak Szentestére érkezem. Jó lesz így. Most következnek az én szabad napjaim. Mi mást tehetnék, könyvtárt keresek, levelezéseket, naplómunkákat bújok. Műgond és hétköznapi közlés jótékony elegyét vélem fölfedezni ezekben a dokumentumokban, arról nem is beszélve, hogy adott korra vonatkozó irányadásként sem épp utolsóak a talált jegyzetek. Noha olykor egészen megdöbbentő fejleményekkel szembesülök a múltat illetően. Példának okáért, hogy Bartók Béla, ez a kiváló zeneszerző huszonhat éves korában miféle őrlődésen mehetett keresztül egy pesti hegedűművésznő iránt érzett vonzalmában (szerelmében?):

„ (…)Nem értem, mért mondja az öngyilkosságot olyan gyáva tettnek! Sőt.

A meddig engem érdekel a világ, és a meddig valaki miatt kötelességemnek tartom, hogy továbbéljek, addig föltétlenül nem követem el ezt a „gyávaság”-ot. Szegény jó mamámnak életébe kerülne az én halálom – hugom szeret ugyan, meg is siratna, de nála ez nem volna olyan nagyjelentőségű csapás. A meddig mamám él, a meddig engem a világ érdekel, addig öngyilkos nem leszek. De aztán? ha senki iránt kötelezettségem nincs az életben, ha egyes-egyedül állok (még akkor se „tántorgok”) – mért volna az a lépés gyávaság. Merész elhatározás se – az igaz, de semmiképpen se gyávaság, közömbös cselekedet – – – – – (…)”

A levél témái között ott találjuk az öngyilkosság problematikája mellett a hit kérdését (Bartók nyíltan színt vall bontakozó ateizmusáról), de a férfiúi elgyöngülés, a befelé fordulás már-már szánni való (ugyanakkor elragadóan bensőséges) gesztusát is mozgatva:

„Levele olvasása után zongorához ültem – – – az a szomorú sejtelmem van, hogy az életben nem lesz más vigasztalóm csak a zene. Pedig – – – – (…)

„Egy idő óta oly különös hangulatban vagyok, egyik szélsőségből a másikba esem. Egy-egy levele sőt egy-egy sora, szava a legnagyobb ujjongásba hoz, egy másik meg majdnem könnyekre indít, ugy fáj – – – Mi lesz ennek a vége és mikor – – – Valóságos állandó lelki mámor. Dologhoz (komponáláshoz) épen ez kell!

Most ugy vagyok, hogy sok „csacsiság”-ot tudnék elkövetni. Igaza van, hogy annak nevezte legutóbbi türelmetlen utrakelésemet. (…)”

/Bartók Béla levele Geyer Stefinek – – – Budapestre [1907. szept. 11., szerda]/

Későbbi levélváltásról nem szól a fáma, habár dokumentálható még: első hegedűversenyét Bartók a hölgynek ajánlotta. (Bő két évvel később, november 16-án, a budapesti VI. kerületi elöljáróságon, az 1345/1909 sz. házassági anyakönyvi bejegyzés szerint a zeneszerző házasságot köt Ziegler Mártával.)

Szombat van. Épp nyesegeti apám a fát, hogy az beférjen a házba, mikor belököm a kaput, és integetem, hogy mindjárt jövök segíteni, csak lepakolom, amit magammal hoztam. Mesélek neki a leveleimről, melyeket nem írtam meg, de olvastam helyettük. Aztán a hidegtől kipirult arccal, a halászlétől kivörösödött szájjal üljük négyen körbe az asztalt, nézünk, mintha most nagy komolyan elmondhatnánk egymásnak bármit, aztán ezt-azt, mégse mondjuk.

II.

„mint asztallap fonákjára odacsent
rágógumi: a szabad akarat.” /Petri György/

A 2011-es év kapcsán hallgatni a politikáról: jóérzés elleni bűntett volna. Így tehát nem hagyhatom szó nélkül, viszont félek a közhelyek sekélyességétől is, ezért igyekszem tömör lenni (talán némiképp közhelyes). Tény, hogy veszélybe kerültek a demokráciát garantáló alappillérek. Tény, hogy a ’90-es évek óta az Orbán-rezsim képviseleti politikájában tkp. pálfordulást hajtott végre, megkockáztatom, ennek apró jelei korábbról már megmutatkozhattak azok számára, akik szemmel tartották az eseményeket. Tehát jelenleg, hogy jobbára vállalhatatlan állapotok uralkodnak az országon belül (az új adótörvényeknek, nyugdíjsápolásoknak köszönhetően olyan mértékű vagyoni szakadék generálódott, hogy megszilárdulni látszik egy polgári kereteket bőven túlfeszítő rendszer) és országon kívül egyaránt (vajon kivel ápolunk még normális diplomáciai kapcsolatot Európa, vagy egyáltalán a nagyvilág térképére pillantva?). Bármely, magát civilizált polgári társadalomban elgondolni kívánt kormányra létjogát felszámoló (!), de minimum létjogát megkérdőjelező felhangként kellene hogy hasson minden egyes demonstratív szándékú tömegfelvonulás. Tömegek ugyanis vannak (noha számszerűségükben letagadhatóak, meghazudtolhatóak), amelyek szeretnének a holnapot és a holnaputánt illetően is perspektívával rendelkezni ebben – igen, ebben – az országban. Hozzátéve azt, hogy véleményem szerint éppoly fontos józan európaivá válnunk, mint józan magyarnak lennünk; megélhetetlen számomra a két fogalom egymás nélkül. (Mi az?) Persze, ami személyes, az valahol mindig naivitás tárgyát (is) képezi, és a naivitás mit sem segít. (Segített-e valaha a történelem során bármiben?)

A jövő év mindenesetre komoly vízválasztó lesz a hatalmi harcokban doktríner és magába záródó Orbán-kör (fenyegető) újítási törekvéseit figyelembe véve.

(Egyre bántóbb ez a figyelembevétel, csípi a szememet még ez a füstmentesség is, nem ezt ígérték, akik felettem ítélkeznek. Hogy itt semmi sem lehet egy értelmű; kész röhej, tűréshatár tárgya.)

III.

„Most már tudom,
ezeknek a dolgoknak vége.” /Tandori Dezső/

Nemsoká szilveszter. Ilyenkor mosolyognia kéne az embernek, eljátszania, mintha most majd az újdonság mögé odalátná a fényköröket. Mintha nem minden csupán konfetti-zaj volna. Ám idén is eszembe jut múltam szilveszteri darabja, tépelődök, ahogy apámmal ülök a tévé előtt, valami ócska kabarét bámulunk, datálható az esztendő is: kettőezerkilencet írtunk. Két év nagy idő, mondják, meg mondják azt is, valami örökre megmarad. És tényleg, tűélesen emlékszem: hosszú, hányásbarna pizsamaköpenyben ül, lehorgasztja fejét, látom már, milyen leszek öregen, kopaszodik, de nem szól, pedig szükségem volna a tanácsára, hogy nekem mit kéne szólnom ahhoz, hogy három és fél évig tartó kapcsolatomnak lőttek, hogy valami közeli-távoli szilveszteri bulin a pezsgőbontás után – egészen nagy bizonyossággal – gerincre vágják azt az embert, akihez az addigiak során regisztráltam, igazítottam fiatalságom részleteit (és akinek vonítva könyörögtem telefonokba egyetlen viszontlátásáért decemberben folyton); édes Istenem, mekkora tévedés volt. (Két hónapra rá jegyben jár, mára már talán feleség, anya (1); tényleg nem tudom, de van, hogy így képzelem). Apám annyit mond csak tartózkodóan: fiam, ne rohanj fejjel a falnak. Aztán én ezt 2010-ben két alkalommal mégis megteszem, részeg vagyok mindig, előbb egy sínpár túlsó tagján hasad szét a fejem, aztán egy utcai balhé során pecsétgyűrűvel fölsértik a homlokomat (összevarrják a sürgősségin négy öltéssel, de a hegnek nyoma lesz). Az első baleset hozadéka: mikor erős impulzus ér, sajog a fejtetőm (emlékszem, Simon Marci kötetének olvasásakor a fájdalomtól majd szétszakadt a koponyám); a másodiké, hogy igyekszem megnöveszteni a hajamat; ne látszódjék, ami hiba. Mindenesetre, talán nem lettem sokkal csúfabb, és még szeretni is tudnék, olyan nőket, akiknek gyakran semmi fogalmuk sincsen arra (gyakran pedig csupán én vagyok annyira beszűkült és önző, hogy semmibe veszem őket tanácsaikkal, közelítéseikkel együtt), hogy mit éltem át a közelmúltban (és még mennyi fejtörés, pofon kell; bárcsak hatna végre). De a szerelmet is, lassacskán igyekszem (?) másképp mérni. Fejlődik-e egyszer majd bennem valóságos irónia ez iránt? (Igaz, nekem azóta sincsen honnan kiébrednem, pedig mennék akár pékhez is, villamoshoz bizonyos korareggeli gyászmenetben.) Beletörődő elvárásaim: egyszer csak jön egy lány, kell, hogy jöjjön (?), aki megragadja a kezemet, belerángat a táncba, azt mondja, szép vagy nekem, jó lesz, meglásd, elalszunk, egymásnak döntött fejjel, mint a kényszerbe fogott lovak, hogy majdnem úgy, telik majd az ünnep.

Hát hogy milyen típusú volna teljességében ez a lány: mittudomén?!, mint Carletter Orsolya, Rubin Szilárd hősének nője; vagy drága Krisztinám!, Hajnóczyé (a szerző itt direkt provokatív, direkt nem az, egyszerűen nem tudja eldönteni, vitába is szállt már értük-ellenük egyaránt, aktuális lelkesedésétől függően; nem győzték meg).

(Lassan készülődni kezdek, megkapom a rumos üveget, beszédelgem a zuhanyzóba, a langyos víz, a fürdés majd megébreszt, sörrel józanodom, még két óra éjfélig, a Király utcáig valahogy csak elvonszolom magam. Ott fogunk inni.)

Közben telik az idő, de nem múlik, talán sohasem lesz, egytöltényes revolverem (2) pedig nincs meg az íróasztalfiókban (aki elhasználta, egyszerűen vállat vont, és unott képpel hazatért tékozlásait követően). Előszedem hát a Perzsiát, föllapozom a kedvenc oldalamnál (könnyen megy, résnyi helyet enged a könyvecske a koptatás nyomán):

„Ne félj Édes, nem lesz semmi baj. Majd mindent megszervezünk. Hogy hogy, azt még nem tudom, de a lényeg az, hogy megszervezzük. Irtó jól esett a leveled, már kezdtem kiszeretni belőled (1 ½ nap távollét), de a leveled elolvasása után újra beléd szerettem. Az alattunk lakó Péter szabójánál fogjuk megcsináltatni az öltönyödet, cuki lesz, majd meglátod.

Most éppen a Könnyűzenei Híradót hallgatom és az Ifjúsági Parkba készülök táncikolni. Tegnap színházban voltunk az Anyuval, láttuk a >>Léna néni<<-t. Isteni volt, a Pécsi Sándor húsz évet fiatalodott, mókázott, olyan ötletes volt a darab, hogy hihetetlen. Látod, most ennek a levélnek megírási idejével kevesebbet fogok táncolni, és mégis írok, pedig nem is kérted. Hát tudod, mit jelent ez? Kb. annyit, mint amikor a Filmmúzeumban adtam neked a zsömlémből.

Írjál sok érdekes novellát, hogy az irodalommal kereshesd meg >>nem is olyan rossz kenyerünket<<. A hét végén találkozunk, addig, ugye, kibírod valahogy?


Sok puszit küld:

Krisztina
Bp. 1969. máj. 13. (a mogyoró)”

IV.

A cikk szerzője aztán hirtelen Krisztina előtt állt egy mégiscsak ismerős garzonlakásban, kialvatlanul, másnaposan, váltottan hunyorogva a plafonra és a földre őszinte szégyenében, mert szemébenézni nem mert. Pedig már nem volt ott. (Vagy negyvenhárom éve lehet.)

(Az I-III. pontban tett bárminemű kijelentés elveszíti hitelességét. A szerző elhagyta mindenét. A lány pedig válaszul: !ne érj hozzám! így, felkiáltójelek közé szorítva, pedig a lányt még sosem hallotta kifakadni korábbról, mégis ettől épp most mennyire zavarba hozza őt, hiszen valamikor le találta írni azt az egy mondatot (ami sokáig valódi nyugalommal töltötte el), aminek az lett volna a lényege, hogy csak féltem volna mindenütt, mindentől, de ez a félés nagyobb most a félelemnél, ezt itt mind, neked adom, hát vedd, fogadd. Már tudja, egy ilyen gondolattal semmire sem lehet jutni. (A IV. pontot kitartja még darabig.)

Tinkó Máté

(1) –  Vajon milyen kölyök lenne most belőled, milyen színű lenne a szemed, hol találná meg apád a forgót a hajadban; biztosan barackadás közben, mert rosszalkodnál, és az jó lenne, milyen lennél te, aki azon az izzasztó nyári napon fogantál, amikor a hirtelen záporeső elől menekülve Bettivel egy Körös-parti kajibában (madárles vagy egykori zsilipőrház) találtunk átmeneti szállást, anyád ruhája csuromvíz lett, átütött rajta gyönyörű melle, és mi, nem törődvén a védekezéssel, lehajigált cuccainkból ágyat formálva csillapítottuk étvágyunkat, te, akit napra rá szörnyű módon, két Rigostate tabletta beszedésével – jobb megoldás híján – legyilkoltunk (én is beleegyeztem, hiszen egzisztencia nélküli sihederek voltunk, én éppen 19, ő majdnem 17,  nagyanyád megértette és feliratta a tablettát magának, a háziorvosa nem értette, hogy lehet valaki ennyi idősen ilyen felelőtlen?!, anyám akkor először, utoljára hazudott más ember szemébe ekkorát értem;  az eső elállt, ruháink megszáradtak, a szégyenbe törülköztünk, anyád hányt akkor sokat, megviselték a történtek, de elmúlt az is) mielőtt egyetlen apró mozdulatot tehettél volna.

(Ugye, milyen szép volt a neve, hogy Bébé, becéztem, vajon ismerted-e alig? Ismerted ugye helyettem is? Én nem adtam gyűrűt neki soha, én együttélni akartam vele.)

(2) – „Lementem egy félórára”, Krasznahorkai László íróval beszélgetett Rádai Eszter.

(kapcsolódó szövegek:

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

Évjárat (7.) – pókból lettünk

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”

*

2010:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés

Évjárat (7.) – Nem azé…

Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés

Évjárat (9.) – Meg akarom mondani

Évjárat (10.) – Doktor Óz

Évjárat (11.) – Tzolkin)

40 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s