Rhédey Gábor novellája (online megjelenés)

Beosztás

Megint késtem. Nem baj. Áll a forgalom. Legalább kap még pár percet az ürge. Örülnie kéne. Bár mindegy. Koszos HÉV-állomás. Röhejes, hogy újabban milyen helyekre járok. Már a múltkor is… Na de hagyjuk. Biztonságiak állnak egyik lábukról a másikra. Zavartan vigyázzák a kiürített szerelvényt. Jobbról újabb mentős érkezik. Széthúzza egy pillanatra a HÉV ajtaját. Idegesen tekingetnek be a résen az utasok. Lelassítanak. Telefonálnak. A vonat piszkos padlóján fekszik a félmeztelen férfi. A nevére hirtelen nem emlékszem. Szőrös, pocakos. Acut myocardialis infarctus. Vagy valami hasonló. Túl sok só, túl sok koleszterin, kevés mozgás meg sörök, pörköltek és somlói számolatlanul. És persze a stressz. Közhelyek. Talán két éve, hogy otthagyta az asszony, mégis beszélnek a mai napig. Sírni fog. Húsz évig együtt, akárhogy is, nem egy zacskó szotyi. Kiköpök. Felkapaszkodom a halott szerelvényre. Kezdjük.

Ott guggol a három mentős, alig férnek. Az infúzió a kapaszkodóra akasztva, a táskák tartalma szerte az üléseken, a padlón. Nagyon igyekeznek. Nem akarom megzavarni őket. Kioldom a telefonom, megkeresem az üzenetet. Halk torokköszörülés. Pali! Khm. Grigó Pál! Erre már felnéz. Sápadt, mint a dohányfüst. A lelke. Tudod, ki vagyok, ugye? Mérhetetlenül unom ezt a kérdést, mégse lehet megspórolni. Csak nem nyújthatok neki egy névjegykártyát, vagy kaphatom vállon szó nélkül. Úgy tűnik, hogy most szerencsém lesz. Pali bólint. Látszik rajta, hogy nem fog balhézni, hogy fél, hogy fáradt. Gyere, mondom neki, állj fel! Megteszi, csüggedten lógnak a tagjai, nem néz a kamerába, mikor lefényképezem. A villanásban eltűnik, semmi pernye, pláne csontok. Jók ezek az új mobilok, nem kell külön masinát hordani, elég a beépített memória, jó a felbontás is. Mehetünk. De a mentősök most kezdenek csak igazán izzadni, elveszítjük, kiabálják. Ezt a részét már nem szeretem, a kétségbeesést, a könnyeket. A gyászolókkal nincsen dolgom. Átlépek a kavarodáson, leugrom a peronra. Megbicsaklik a térdem, jön a fájdalom. A fenébe is, meg kéne már nézetnem. Sántikálva indulok a sárga keramitlapokon. Van itt egy jó hely a közelben, oda még beugrom. Kikapcsolom a telefont. Hagyjanak egy fél órára. Majd azt mondom, lemerült.

Büdös kis kocsma, lent a szuterénben. Reggel nyit. Ez mindent elárul az ilyen helyekről. Cigarettafüstön lebegő játékgép-hangok. Mint valami világítótorony pásztázó fénye, úgy vonz a pult fölött villogó reklám. Egyébként félhomály, az átforrósodott áprilist jótékonyan enyhítő hűvös. Egy deci kevertet szódával. Szeretem, hogy nem kérdeznek vissza. Hogy nem illik. Háromszor lejössz, és már meg is szoktak. Ismernek. Amennyire kell. Próbálnál csak valami hasonlót a Meridienben vagy a Gellért Szállóban. Járok én mindenhova, de még mindig a kiskocsmák a legemberibbek. Ha nem kell kaviár és tiszta törülköző. Helyet keresek, néhányan biccentenek, leülhetnék közéjük, de nincs szívem, inkább egy üres asztal. Aki már délelőtt itt van, az törzsvendég, az cinkos mind, közös, nyugalmukból kiolvasható titkuk, hogy nem hiányolja őket senki. Talán holnap vagy holnapután az egyikőjük nevét kapom. Nem hiszem, hogy bánnák.

Belekortyolok az italba, megnyugtat, hiába nem érzem az alkoholt. Emlékeim azért vannak. Visszakapcsolom a telefont.  Nem jött új üzenet, hál’ Istennek. Ha meggondolom, sokkal jobbak a mai munkakörülmények, mint mondjuk a 2. században. Persze több is a meló. Már ameddig az Öreg üzemben tartja ezt az egész véletlen-gyárat. Keresgélni kezdek a mappák között. Tegnap kereken húsz, tegnapelőtt csak tizenhárom fotó. Nézem a képeket, perverz dolog. Mióta digitalizáltak mindent, nem kell jelentéseket írnom. Ez jó. Már csak hetente egyszer megyek a központba. Ez is. Mondjuk egyszer elszállt a mobilom, volt is belőle baj. De végül elsikáltuk az egyik kollégával. Az a néhány lélek… mindegy. Csak úgy vigyáztam rájuk, mint bárki más.