Egy olvasó vallomásai

(Garaczi László lemur-trilógiájáról)

Pompásan olvasunk. És itt most abba is lehet hagyni a szójátékok gyártását. Nem vagyunk mi garaczilacik (de még Lemur Mikik sem – ha már itt tartunk, akkor ez most lemur vagy lemúr? az újrakiadás alapján legyen lemur, a lényeg úgyis az, hogy rímeljen a lamúrra). Még egy: mintha olvasnál (az Arc és hátraarcra végképp nem jut eszembe semmi, szóval ezt felejtsük is el gyorsan, sok lesz így is).

1995. – 49 évvel a történet kezdete után elkezdődik a történet, ekkor jelenik meg a Mintha élnél. A gyermekkor (még inkább a kisgyermekkor), a zavaros ötvenhatos megszületés, a betegeskedés, az örök utolsóság története (egy lemurképű története) veszi itt kezdetét.

Az első kötet kirí a többi közül, a narratívát folyamatosan megszakítják a jelen cselekményei, egy átmulatott éjszaka emlékfoszlányai. Azt a narratívát, ami maga is széttört. A gyermeki emlékezet „nem az igazi” – nem tud pontos időrendet, de még csak igazi gondolatfolyamot sem összeállítani, Garaczi pedig pont ezzel játszik szövegében. Egyszerre használja fel a töredékes gyerekkori emlékezetet és a csapongó elbeszélésmódot, összemosva a részegen töltött este emlékképeivel (mintha a részegség hozná felszínre a mélyen szunnyadó emlékeket). Az első kötet az útkeresésé, minden értelemben. Ahogy a kisgyermek keresi a helyét a világban, úgy keresi a szerző is a megfelelő hangot és beszédmódot gyerekkora elmeséléséhez, egyelőre kevesebb sikerrel. A túlerőltetett, izzadságszagú posztmodernség nem áll jól egy lemurnak (mondhatnám úgy is, hogy egy lemur nem lehet esterházybb Esterházynál). És még valami: leloptuk a kolbászkarikát Jacques Derrida szendvicseiről (szabadon idézve a könyvből) – igen, értem, hogy a szerző járt egyetemre és be kell bizonyítania, hogy ért az irodalomhoz, de ezt nem kellene lépten-nyomon a képembe tolnia (azért persze a mondat kapcsán jót nevettem, sőt idézgettem – nevessenek mások is). Kicsit ilyen ez a könyv is, mint ez a mondat: jól esik idézgetni, nevetgélni rajta, hiszen azért alapvetően humoros műről beszélünk (mert még ott is, ahol a témájából eredően komornak kéne lennie, átjárja a szerző egyedi, sokszor fanyar humora), de végeredményben mégis inkább bosszantott.

A második már nem ilyen, Pompásan buszozunk! (1998.), ez már alakul. A második rész az átmeneté. Laci (és/vagy Miki) elkezd felnőni, és ezzel együtt a szöveg is sokkal érettebbé válik. A kerettörténet, már ha beszélhetünk ilyenről, egy sajnálatos baleset története (a főszereplő csúzlival lelő egy gépírónőt), ami az idősíkokat átszőve újra és újra felbukkan a szövegben. Ebben a könyben láthatjuk a főhőst igazán ereje teljében, ő a bandavezér, a főnök, az irányító (ez se korábban, se később nem lesz így). Sokszor Dragomán György A fehér királyát juttatta eszembe (ami azért érdekes helyzet, mert A fehér király a későbbi, de talán ez adja az irodalom egyik szépségét: akkor és úgy olvasunk szövegeket, amikor és ahogy akarunk) a gyerekkori csínyek, bandázások leírásával, még akkor is, ha ez itt nem annyira brutális, nem annyira szélsőséges, mint Dragomán művében. A szöveg több ponton is előreutal a harmadik kötetre (illetve, ha valaki sorrendben olvassa a könyveket, akkor a harmadik könyv utal vissza erre – ami itt egy emlék által előhívott későbbi emlék, az ott a cselekmény szerves része). Az elbeszélés menete itt sem egyenletes, sok esemény elhelyezése véletlenszerűnek tűnik (inkább tematikusan vannak elrendezve az események, mintsem a kronologikus sorrend szerint), de a szöveg ennek ellenére (vagy éppen ezért, ezt nehéz lenne eldönteni) kerekebb, nem kelti azt a „minden egész eltörött”-érzést, mint az előzménye,  és ez az egész könyv előnyére válik.

Az utolsó vallomás 2010-ben jött ki, és tulajdonképpen teljes egészében a katonaságról szól, az igazi felnőtté válásról, arról a folyamatról, mely során a lemur végre férfi lesz (és ezt mondhatjuk minden szimbolikusság nélkül is, hiszen a hátsó borítón is egyetlen kiragadott idézet áll: „Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy”). Számomra ez tűnik a legjobban sikerültnek a három könyv közül, nyelvében és színvonalában ezt éreztem a legerősebbnek (bár ezt is megszakítja két „elszállt” rész, ahol ez elbeszélő drogos/ittas kábulatban van, de ez mégsem okoz akkora zavart a történetmesélésben, mint az első rész intermezzói). Ez a könyv, már csak témája miatt is, komorabb előzményeinél, hiszen a szerző hátrahagyja a nyugodt gyerekkort és végérvényesen felnő (pedig mint az az előző kötet visszatérő mondatából is kiderül, felnőni nem jó). A katonaság szélsőséges és esetenként brutális világa ugyanis nem Garaczi addig megszokott közege, de pont ez adja a mű igazi erejét. A lemur felnövésével együtt Garaczi is beérett, az első két kötet humorát teljesen átmentette, de azok gyermekbetegségeit (a túlzott, már az élvezhetőség rovására menő szövegszerkesztést, a gondolatmenet szétziláltságát) nem.

Ha egyenként nézem a köteteket, akkor az elsőt nem biztos, hogy szívesen ajánlanám, trilógiaként olvasva viszont egy rendkívül szórakoztató művet kapunk, melyben számos pompásan megírt résszel találkozhatunk.

Szabolcsi Gergely

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s