(Garaczi László lemur-trilógiájáról)
Pompásan olvasunk. És itt most abba is lehet hagyni a szójátékok gyártását. Nem vagyunk mi garaczilacik (de még Lemur Mikik sem – ha már itt tartunk, akkor ez most lemur vagy lemúr? az újrakiadás alapján legyen lemur, a lényeg úgyis az, hogy rímeljen a lamúrra). Még egy: mintha olvasnál (az Arc és hátraarcra végképp nem jut eszembe semmi, szóval ezt felejtsük is el gyorsan, sok lesz így is).
1995. – 49 évvel a történet kezdete után elkezdődik a történet, ekkor jelenik meg a Mintha élnél. A gyermekkor (még inkább a kisgyermekkor), a zavaros ötvenhatos megszületés, a betegeskedés, az örök utolsóság története (egy lemurképű története) veszi itt kezdetét.
Az első kötet kirí a többi közül, a narratívát folyamatosan megszakítják a jelen cselekményei, egy átmulatott éjszaka emlékfoszlányai. Azt a narratívát, ami maga is széttört. A gyermeki emlékezet „nem az igazi” – nem tud pontos időrendet, de még csak igazi gondolatfolyamot sem összeállítani, Garaczi pedig pont ezzel játszik szövegében. Egyszerre használja fel a töredékes gyerekkori emlékezetet és a csapongó elbeszélésmódot, összemosva a részegen töltött este emlékképeivel (mintha a részegség hozná felszínre a mélyen szunnyadó emlékeket). Az első kötet az útkeresésé, minden értelemben. Ahogy a kisgyermek keresi a helyét a világban, úgy keresi a szerző is a megfelelő hangot és beszédmódot gyerekkora elmeséléséhez, egyelőre kevesebb sikerrel. A túlerőltetett, izzadságszagú posztmodernség nem áll jól egy lemurnak (mondhatnám úgy is, hogy egy lemur nem lehet esterházybb Esterházynál). És még valami: leloptuk a kolbászkarikát Jacques Derrida szendvicseiről (szabadon idézve a könyvből) – igen, értem, hogy a szerző járt egyetemre és be kell bizonyítania, hogy ért az irodalomhoz, de ezt nem kellene lépten-nyomon a képembe tolnia (azért persze a mondat kapcsán jót nevettem, sőt idézgettem – nevessenek mások is). Kicsit ilyen ez a könyv is, mint ez a mondat: jól esik idézgetni, nevetgélni rajta, hiszen azért alapvetően humoros műről beszélünk (mert még ott is, ahol a témájából eredően komornak kéne lennie, átjárja a szerző egyedi, sokszor fanyar humora), de végeredményben mégis inkább bosszantott.
A második már nem ilyen, Pompásan buszozunk! (1998.), ez már alakul. A második rész az átmeneté. Laci (és/vagy Miki) elkezd felnőni, és ezzel együtt a szöveg is sokkal érettebbé válik. A kerettörténet, már ha beszélhetünk ilyenről, egy sajnálatos baleset története (a főszereplő csúzlival lelő egy gépírónőt), ami az idősíkokat átszőve újra és újra felbukkan a szövegben. Ebben a könyben láthatjuk a főhőst igazán ereje teljében, ő a bandavezér, a főnök, az irányító (ez se korábban, se később nem lesz így). Sokszor Dragomán György A fehér királyát juttatta eszembe (ami azért érdekes helyzet, mert A fehér király a későbbi, de talán ez adja az irodalom egyik szépségét: akkor és úgy olvasunk szövegeket, amikor és ahogy akarunk) a gyerekkori csínyek, bandázások leírásával, még akkor is, ha ez itt nem annyira brutális, nem annyira szélsőséges, mint Dragomán művében. A szöveg több ponton is előreutal a harmadik kötetre (illetve, ha valaki sorrendben olvassa a könyveket, akkor a harmadik könyv utal vissza erre – ami itt egy emlék által előhívott későbbi emlék, az ott a cselekmény szerves része). Az elbeszélés menete itt sem egyenletes, sok esemény elhelyezése véletlenszerűnek tűnik (inkább tematikusan vannak elrendezve az események, mintsem a kronologikus sorrend szerint), de a szöveg ennek ellenére (vagy éppen ezért, ezt nehéz lenne eldönteni) kerekebb, nem kelti azt a „minden egész eltörött”-érzést, mint az előzménye, és ez az egész könyv előnyére válik.
Az utolsó vallomás 2010-ben jött ki, és tulajdonképpen teljes egészében a katonaságról szól, az igazi felnőtté válásról, arról a folyamatról, mely során a lemur végre férfi lesz (és ezt mondhatjuk minden szimbolikusság nélkül is, hiszen a hátsó borítón is egyetlen kiragadott idézet áll: „Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy”). Számomra ez tűnik a legjobban sikerültnek a három könyv közül, nyelvében és színvonalában ezt éreztem a legerősebbnek (bár ezt is megszakítja két „elszállt” rész, ahol ez elbeszélő drogos/ittas kábulatban van, de ez mégsem okoz akkora zavart a történetmesélésben, mint az első rész intermezzói). Ez a könyv, már csak témája miatt is, komorabb előzményeinél, hiszen a szerző hátrahagyja a nyugodt gyerekkort és végérvényesen felnő (pedig mint az az előző kötet visszatérő mondatából is kiderül, felnőni nem jó). A katonaság szélsőséges és esetenként brutális világa ugyanis nem Garaczi addig megszokott közege, de pont ez adja a mű igazi erejét. A lemur felnövésével együtt Garaczi is beérett, az első két kötet humorát teljesen átmentette, de azok gyermekbetegségeit (a túlzott, már az élvezhetőség rovására menő szövegszerkesztést, a gondolatmenet szétziláltságát) nem.
Ha egyenként nézem a köteteket, akkor az elsőt nem biztos, hogy szívesen ajánlanám, trilógiaként olvasva viszont egy rendkívül szórakoztató művet kapunk, melyben számos pompásan megírt résszel találkozhatunk.
Szabolcsi Gergely
Apokrif Online 