A moira röhög – Könyvheti netnapló 2011 (5)

Ismét új rovatot ajánlunk Kedves Olvasóink figyelmébe, bár – amint az irodalmi tárgyú/jellegű netnapló sem – nem teljesen új az ötlet, nem is egészen eredeti. Hasonló vállalkozást indítunk ezúttal, mint a tíz részes, nagy sikerű, kiugró olvasottságot produkáló Évjárat rovatnál tettük: ezúttal azonban egy hétig naplózzuk élményeinket napi rendszerességgel, méghozzá a magyar irodalom talán legkellemesebb apropójából: az Ünnepi Könyvhét kapcsán.

A Könyvhét ötödik napján Nyerges Gábor Ádám írását olvashatjuk.

Tegnap sajnálatosan elmaradt a napló, így ma jöjjön egy XXL-es kiadás:

Két nappal ezelőtt tudom meg Anyámtól, hogy egészen veterán könyvhétfüggő vagyok, eddig úgy tudtam, tizenegykét évesen kezdtem kijárogatni a Vörösmarty térre, de lám: már babakocsiban is végigguríttattam anno. Valamelyik moira ránt egyet a csomón. Tizenegy után picivel érek ki, stílszerű, hogy az eső pötyörögni kezd, nemcsak, mert könyvheti látogatásaim úgy jó kérharmada esőbe szokott torkollni, hanem azért is, mert a fent említett moira szereti a keretes szerkezetet. Igaz, szerdán, a nyitónapon még ballonban és kalapban áztam meg. Most halásznadrágban és ingben ázogatok csendben, mégis inkább reménykedve, mint bosszankodva (meg hát amúgy is szeretek ázni), mivel már az OTP-automata előtt állok, azaz, már a másik előtt, mivel ez csak eurót ad ki. Minden azon múlik, hogy legalább mára, az utolsó napra befut-e az ösztöndíj, ha igen, lesz(nek) még könyv(ek) véve. Vincze Feri rémiszt halálra némi vállveregetéssel, a gesztus ugyan baráti és kedves, de az vesse rám az első követ, aki nem szarná össze magát, ha az automatából épp pénzt kivéve valaki hirtelen meglepné.

Beszélgetünk, hogy ki hogy van, Feri persze siet, de azért gyorsan informálódunk egymás majdani köteteiről, én gyorsan kattintok még egyet az ázó FISZ-Orpheusz standról, aztán be a sürejébe. De nincs süreje, mert a lógó orrú idő miatt ember alig, épp mint a nyitónapon, egyik szemem sír, a másikon épp esővíz folydogál át, de azért leginkább örülök, hogy most szinte csak az enyém az egész tér. P. Papp Zoltán dedikálását feltehetően elmossa az eső, nem találom, pedig még be is ragadok dél körül a Napkút standja alá, kifelé fotózgatok, sőt, olyan hangos az eső, hogy rögzítek némi rövid mozgóképet is a hangulat kedvéért, íme, remélem, hallatszik.

Könyvhét, özönvíz, 2011. június 6. from Apokrif Online on Vimeo.

Mikor eláll az eső, egyben a szél is megtorpan, kitör a fülledt dögmeleg, nyugtázzuk is Mészáros Sándorral, hogy inkább eshetne még. (A moira magában horkantva felkacag és szorgosan sző tovább, ld. később.) Rárepülök a 300 és 500 forintos ládákra, lekerülnek a fóliák, kérdezem a Magvetőnél, hogy mennyi a Fagyott kutya lába (röhögés, hogy hány deka, mondom, jöhet az egész, elvitelre lesz), hatszázzal több, mint az antikváriumban láttam legutóbb, minden létező szerelmem a kiadóé, de inkább majd az antikvár darab, köszörülöm a torkot, hogy majd még visszanézek. Ezt tényleg megteszem kicsivel később, de akkor is csak a köször marad, a Kémjelentésre már nem maradt elég ösztöndíj (megfogadtam és be is tartom, hogy csak a felét költöm el egyhuzamban).

Viszont veszek egy csomó minden mást, Szirák Örkény-pályaképét, Horváth Iván Gépeskönyvét (bár egyre inkább úgy rémlik, hogy ezt tavalyelőtt is megvettem, közben meg párhuzamosan az is rémlik, hogy de hiszen pont ez nincs még meg), a Seláf-fordította Roubaud-t (50%-os akcióval, ott helyben majd kiesik a szemem a gyönyörtől, amiért ráakadtam), és Lynch Hogyan fogjunk nagy halak?-ját, amiről tudtam is, hogy van, vágytam is rá már egy ideje, de arról nem volt tudomásom, hogy a Kalligramnál jött ki, arról pedig végképp nem, hogy 500-ért az enyém lehet. A meleg és a fülledtség már elviselhetetlen, de én azért még keringek, elvégre is létezik azért netnapló-böcsület, kitartok, amíg bírok, odabattyogok az Irodalmi Jelenhez, ahol várna egy megbeszélt antológia-példány, de nem vár, kiderül, hogy “ez csak úgy elterjedt”, hogy a szerzők kapnak tiszteletpéldányt, pedig hogyisne, megvehetem, kétezer-valahányért. Megismétlem a magvetőnél főpróbált köször-divertimentot és továbbállok, a vajdasági standnál segítek begyűrni a műanyagizét, mert folyton visszaesik (és csöpög) a könyvekre, lovagiasságomat megjutalmazandó, várárolnék is, de a Tolnai-köteteken nincs ár feltüntetve, végül nem merem megkérdezni.

Ma kisangyal vagyok, ha már az első két napon végigtolakodtam és basszamegeztem az egész büdös, izzadt tömegnyomort, mosolygok, beszélgetek, szóbaelegyedek, ismerősök híján ismeretlenekkel, eladókkal, még más vásárlókkal is (“ez aztán esik”, még a Napkút standjánál egy másik ott rekedtnek), politikai és minőségi (ez gyakrabban függ össze, mint gondolnám, de kevesebbszer, mint régebben gondoltam) különbségekre való tekintet nélkül mindenhova állok, mindent megnézegetek, még a Wass Albert-köteteknél is a hányinger teljes hiányát mímelem. Szórólapos szórólapjait elveszem, mikor másodszor adna, elnézést kérek, hogy nem kell több, de már kaptam, el is tettem (!), hajléktalannak adok négyszáz forintot, a szívem megszakad a pénzért, ennyi erővel már megvehettem volna a helyi Fagyott kutyát is, de ha nem hiányozna a pénz, nem is kenegethetném aztán kicsiny lelkem rózsaszín belsejét ennyi langy önelégültséggel, hogy már-már én vagyok az új Bono.

Akartam még itt röviden összefoglalni a korábbi napokat is, egész héten jegyzeteltem, hát abból zanzásítok: (csütörtök) első körben érdekes könyv nincs, pénz se sok, másodikban, amint lennének érdekes könyvek, már csak rádöbbenés van, hogy ezekre meg pénz nincs elég. ennyiben a szokásos. dedikáltatok Parti Naggyal és szolgálaton kívül (elnéztem az időpontot) Kukorellyvel, tavaszi Apokrif-példányokkal rémisztgetem az embereket. némi méricskélés után még a megnyitó előtt pár perccel kezembe nyom egy torzonborz járókelő valami anarcho-kommunista szórólapot, melyen felszólít, vagy inkább csak kér, hogy a világ proletárjai egyikeként a megadott helyen és időpontban én is egyesüljek. előre bűnbánom, hogy nem fogom tenni, de így utólag is sok szerencsét kívánok hozzá, hátha nekik úgy jobb. alig voltam kint két órát (péntek) Dalos Gyurit nézem a színpadon, ami egy nappal előtte a nappalinkban is jól szól, ott is működik, közönség nevet, figyel, vele van. Apokriffal rémisztgetés ma is tart, dedikálok, majd dedikáltatok is, ezúttal Kemény István az áldozat, kérdem, új regény, mondja, hát, mondom, jövőre?, mondja, talán, az jó lenne. Sebő a nagyszínpadon, imádom, de a meleg már túl dög, megveszem még a Tükördarát (Parti Nagy-tanulányok, Kijárat, 2008), máshol kihagyok egy potya példánykunyerálást, épp találkozom még Györe Balázzsal, köszönés, apokrifpéldányos moleszterálás, két mondat beszélgetés, aztán futunk a kánikula elől Kennyvel (Török Sándor Mátyással, a pontosság kedvéért). jövőre, ha minden jól megy, már ő is jön dedikálni. ha minden jól megy, én is. ha minden jól megy, majd igyekszünk nem egyszerre, nehogy elveszítsünk egy-egy törzsolvasót. (szombat) ma apámmal együtt megyünk ki, kvázi családilag dedikáltatunk Jász Attilával, még egy friss Új Forrásra is szert teszünk, ez a nap, cinizmus nélkül mondhatom, tényleg jól kezdődik. innentől szétválnak az utak, el is keveredünk, tömegnyomor és emberszag. Parti Nagy és Závada közös dedikálását még előző nap kinéztem magamnak, beállok előbb az egyik, majd a másik sorba is, egy-egy régi, agyongyepált (olvasott!) kötettel a kézben. zavarbajövök, mikor Závada Pál megkér, hogy én is dedikáljam a neki hozott Apokrifet, mint valami kisiskolás, röhigcsélek magamban a szerepcserén, végül két szót egybe is írok lányos illetődöttségemben. hazamegyek, visszamegyek, dedikáltatok Turczival (nagyon szép a könyv), majd ott ragadok még pár olvasóval a Palatinus előtt, bort kapunk, zsíroskenyeret és főleg József Attila-kvízt, ami nem idézetfelismerés, még megy is, de memoriterellenes agyam miatt én sűrűbben és nagyobbakat kortyolok, mint a többiek, elvégre is “Az én vezérem bensőmből vezérel!” Végül, mint minden kötélnekállt olvasó, én is nyerek könyvet, ha már egy órával előtte ötszáz forint híján nem tudtam megvenni, most kiválasztom a Pertut, a kiadónál mindenki kedves és mosolygós, mellettünk elhaladtában még Mányoki szerkúrral is kezet tudok szorítani, vidáman telik a (kora)este.

Hazamegyek, ez már megint ma van, ezt-azt szervezkedek (“irodalmi ügyek” fedőnévvel), láttamozom a beérkező Apokrif-korrektúrát, felszaladok a fészbukra, majd könyvtárba rohanok, végül Márjának (Torma Mária szerkesztőasszonynak) nyavalygom el minden irodalmi bajom, meg hogy általában is de szar az élet, ülünk a Trefort-kertben, kánikula van és túl nyár, majd pötyörögni kezd az eső, de sebaj, lombok alatt vagyunk, kopogni kezd a jég, sebaj Márjánál van esernyő, itt a konkrét apokalipszis, fentről már effektíve géppuskázzák a jeget, fele se tréfa, rohanunk a felújítás miatt lezárt egyetemi kapualjba, ott várunk és szarrá is ázunk annak rendje és módja szerint. Minden már annyira túlzásba vitten borzasztó, hogy visszatér hetek óta nem látott jókedvem. A Vörösmartyra már nem megyek vissza, amúgy is idén volt először, hogy a zárónapon is ott voltam, de a bontást, a szétszedést már nem bírnám végignézni (akkor sem, ha amúgy nem lennék hullafáradt és csuromvizes). Pedig azt terveztem még úgy egy hete, hogy milyen jó kis kesernyés naplót fogok írni a romlásról, szétmenésről, leépülésről, szétcsavarozott (vagy hogy szokták ezt) standokról, lebontott színpadról, legördülő jelképes függönyről, aztán mindebből semmi.

Jégeső, Trefort kert, 2011. június 6. from Apokrif Online on Vimeo.

Nem látom tehát a Könyvhét de facto végét, így nem is megy az elszakadás, holnap egésznapos vizsgárakészülés a négy fal között, de már előre érzem a honvágyat, a moira röhög, ahogy a jégesőnél is tette, ezt neked, gondolja és dudorászik: “az eső eláll, de gondolatban tovább ázol…”

Nyerges Gábor Ádám