2010 végével úgy döntöttünk, nem körkérdésekkel, listákkal vagy villám-évértékelésekkel búcsúztatjuk az óévet/köszöntjük az újat, hanem ehelyett felkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban írják meg, mit jelentett számukra 2010 és mit jelenthet majd 2011. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az újonnan induló Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.
Fehér Renátó írását közöljük.
Októberi gyerek vagyok. Október 9-én születtem, 1989-ben. Ez azt is jelenti, hogy az év elején, január 9-én fogantam meg. Apámat karácsonyra nem, csak a két ünnep között engedték haza eltávra, cserébe az újévben később kellett visszamennie a laktanyába. Sok mindent most tudok csak meg róla és ezekről a (kötelező katona)időkről a leveleiből, amiket Siklósról írt a feleségének. A levelekből, amiknek a létezése és tartalma feltörhetetlen tabuként feszült évek óta anyám és köztem.
Amiket anyám (tőle teljesen idegen módon) megtartott magának. Ő, aki már mindent feláldozott a gyerekeiért és mindent nekik adott, a leveleket nem engedte. Főleg, hogy amikor ezeket a szerelmétől megkapta, még nem is voltak gyerekei. Bár az első már készülődött. Aztán apám visszament január közepén Siklósra és ’90 elején szerelt le. Közben ez az ország, a hazája (úgy tudom és eltántoríthatatlanul abban hiszek, hogy) jobbá változott, neki meg fia született októberben, ötvenhárom centivel, három kiló hetvenöt dekával. Huszonkét éves volt apám akkor, most ugyanannyi leszek én. Aztán napra pontosan tizenhat évvel a fogantatásom után, január 9-én, elaludt egy fürdőkádban és soha többet nem ébredt fel. Nem hiszem, hogy egy dátumban bármi sorsszerű lehetne.
Szóval 1989 egy napsütéses év volt, a családi legendárium szerint olyannyira, hogy anyám egy hónapos korom körül, mindenszentekkor, egy szál rugdalózóban tolt ki a temetőbe, hogy gyertyát gyújtson a szülein. Decemberben persze megijedt a rokonság, amikor a romániai forradalom hírére rebesgetni kezdték apáméknak Siklóson, hogy – határőr laktanya révén – lehet, hogy áthelyezik őket az ország keleti felébe. Azt írta – olvasom –, hogy nem fél. De nem helyezték át.
Ahogy ma hallom, mondják, 2010 hasonlóan nagy jelentőségű év volt, mint ’89. Márpedig úgy tűnik, a nagy fordulatokkal együtt jár a félelem is. Anyám most is fél. Én viszont nem. Talán nincs is mitől. Ha meg mégis van, biztosan lesz valaki (reálisan akár már a következő parlamenti ciklusban, talán újra egy ifjú, reményteli politikus, a születési év rovatban mondjuk 1989-cel), aki megvédi nekem, velem, helyettem ezt a valamit, amibe már belecseperedhettem. Addig meg bizakodom abban, hogy apám hazáját nem ronthatja el végzetesen senki.
Néha meg azt gondolom, hogy a hazája, a hazám talán ilyen értelemben egyáltalán nem is számít. Hogy nem is ehhez kell igazi bátorság. Sokkal inkább ahhoz, hogy hosszú-hosszú évek készülődése után végre anyám elé merjek állni, ha már apám elé nem tudok, és meg merjem kérdezni, milyen az, amikor végzetesen hozzábújsz valakihez egy hideg, január eleji napon.
(kapcsolódó szövegek:
Apokrif Online 
8 Comments