Bocsánat, a szívemen ül kedves
Lágy l-betű vagy a szóban,
tinta az örökíróban,
karmazsin kéz, női táska vagy lista,
ajakrúzs amivel neveket húznak ki,
az emberekről visszaverődő novemberi fény,
az illat anyám szobájában vasárnap reggeleken,
a pánt ami mindig lecsúszik,
a szerelmes tanár, a betelt füzet,
a nagy falevél amelyik repülni tanítja a kicsit,
a segédige, a szenvedő szerkezet,
a tea amit ágyba hoznak, de nem kell,
a szőr a karomon, a buszsofőr,
a palacsinta amelyik megáll a levegőben
és inkább nem hull vissza,
a nyár vége, delíriumkredenc,
pára az autók ablakán esti parkolókban
a húsz éve halott, kopott ékezetű író,
Johnny Cash, aki sose járta az utat,
te vagy Ady szájában a sor,
(je n’avais jamais eu un vrai chez-moi)
te vagy aki ágyon táncol, csapba hány,
a kavics, amit az univerzum szélén rugdosnék.
Szóval ez mind te vagy, biztos hogy nem én,
csak versek közt talállak
és egy sorral mindig meghaladsz,
de tudd meg,
te vagy az is, kinek jöttekor
száz hegedű egyszerre jár a levegőben,
a vándormadarak
tökéletes geometriai formába rendeződnek
a temlomtoronyról folyik a vér,
én meg a Halál fakó lován vágtatok feléd.
60 eső országa
Mikor a nem talán lett,
aztán meg szép lassan igen,
mikor még iskolarádió és tanári szoba,
mikor még nem féltem telefoncsörrenéstől,
ajtónyitástól, a nevem hallatán,
mikor még mindenki hullócsillag volt,
és mi meg mint
pályájáról letért üresen keringő bolygó
feküdtünk a mocsokban szónélkül,
csak belül vívódva,
hogy vajon mi is ez:
„Mostantól csak hajnalban csókolózhatunk.”
Aztán a ház előtt a kapuban,
azt mondtad még sose láttad
ezt az érzést a szememben:
az örök kérdést,
ha a szerelem vektor,
akkor te vagy vagy én vagyok
a következő múlt?
Vállat vonok, veszem a zakóm,
az éveken lépkedek,
a Deákon átszállok egy bársonyfelhőre
és délnek megyek,
mert fájva tudom:
a fehér felhők felsorakoztak a feketék ellen,
és közös megegyezésre,
a város felett fognak összecsapni.
Befordulok a Sea Road sarkán
és épp rájönnék,
hogy minden emberi együttlét
szomorú és reménytelen,
de látom Istent
egy hajnali teraszon összerogyni
és vérző homlokkal távozni
a Fejetlen Lovak Társaságához.
Írok neki egy sms-t,
hogy jól van-e úgy általában,
bár úgysincs pénz a kártyáján,
átnézek az út másik oldalára,
a szent szembejövő sáv:
köd van, egy angyal zokogva onanizál,
a Halál meg fütyörészve,
vörös borítékot csempész
egy nő postaládájába,
de a kutyák nyugodtak.
Mögöttem az ördög,
lerobbant autójának támaszkodva
próbálja visszatartani a hajnalt,
segítek neki, de úgy se megy
elköszönünk és haza indulok
hogy elmondjam neked:
itt az idő, hogy elbúcsúzz a tengertől,
pont úgy, mint kiskorodban.
Erre te: „Veszélyes vagy?” –
és vetkőzni kezdesz.
„Az univerzum 156 biliárd fényév széles,
én zuhannék veled felfelé,
de értsd meg, vége van a nyárnak.” –
válaszolom.
Rágyújtok egy lélegzetnyi levegőre,
nem tudok rád haragudni,
nálunk fordítva működnek a dolgok,
te mindig elmentél, én soha,
talán túl nagy az űr köztünk,
egy lengyel kisvárosban akarok élni,
hétvégenként gyónni járni
vagy egy nővel levelezni,
vagy hajléktalanként take awayre kérni a burgert,
majd a parlament felrobbantásával fenyegetőzni.
Rá kell jönnöm:
ez az egész csak fikció,
én valahol a IX. kerületben
egy kocsmában állok
és két részeg szerető
folyton nekemütközik.
A valóság?
M-es gumikesztyű és interaktív hentes.
Apokrif Online 