Ami jót el lehet mondani Michael Haneke filmjéről, A fehér szalagról, azt nálunk is, külföldön is elmondták. És igazuk volt, már ami a film kvalitását illeti. A vulgáris kritika azonban ebből is krimit csinált, valami izgalmas rejtvényt, amiről majd a néző szeme előtt hull le a lepel, miközben az egész korabeli német társadalom is megkapja a magáét.
Nem véletlenül választottam a film sokszor mellőzött alcímét rövid írásom címéül. Arra akartam utalni vele, hogy A fehér szalagban nincsenek rejtélyek, legalábbis a néző számára nincsenek, mert az első pillanattól világos, hogy mi rejlik a bemutatott események hátterében. A kétszeres utalás (ti. a főcím is a gyerekekre vonatkozik) szinte tiltakozik az ellen, hogy a filmet krimiként nézzük, és maga a narrátor is arra világít rá első szavaival, hogy sokkal inkább egy előzmény, mint egy kerek történet tanúi leszünk.
Mi tehát A fehér szalag, pontosabban mi az az eseménysor, amit látunk? Értelmezési kísérlet, okkeresés, társadalmi mélyfúrás; tudatosan nem egy teljes korszak nagyívű tablója, hanem csupán egyetlen mikroközösségé, amely – kerülve minden önkényes általánosítást – mégis sokkal feszültebb, mint egy filmeposz felszíni totalitása, hiszen annyira korlátozott időben és térben mozog, hogy nincs lehetősége olyan fokú egyszerűsítésre, amilyet az megengedhet magának.
Itt egyébként is minden a feszültséget erősíti. Haneke olyan alapvető eszközökről mond le, mint a zene vagy a vágás – ezeket csak akkor alkalmazza, ha feltétlenül szükséges, mert az események megkívánják. Mintegy száműzi tehát a műviséget a műből, nem alakít, csupán felmutat, nem köríti a szegényes vázat, hanem meghagyja a maga csupaszságában: játékfilmet csinál a riportfilm eszközeivel. Ami pedig visszataszító vagy hátborzongató az előbbiben, még inkább az az utóbbiban.
Fenntartja a feszültséget a film hossza és tempója is. Megvan ugyanis az akár krimibe is beillő eseménysor (néhány, a szereplők számára értelmezhetetlen és rejtélyes bűntény), de a krimi pergése és kulcsjelenetei nélkül. Azt is mondhatjuk, hogy a történetbeli feszültség hiánya fokozza a más természetű, az esztétikai feszültséget – a hagyományos értelemben vett izgalom tehát hiányzik, mert az események a mindennapok természetességével folynak egymásba, mint egy hosszú mellérendelés tagmondatai. Ebben az előadásban a rémtörténet elveszíti rémtörténetszerűségét, és olyan, mint egy kávé mellett elmondott fáradt anekdota. A fehér szalag így a nyugalom filmje – de a pattanásig feszült húr nyugalmáé.
És ez csak a felszínen marad fenn, mert a zárt ajtók mögött egészen más világ tárul fel, melynek szereplői megmutatják valódi önmagukat, és ahogy kibújnak az álszentség maszkja mögül, olykor betegesen, olykor tombolva, megcsúfolják az elfojtás társadalmát, hogy aztán újra beléolvadjanak. Az ösztönök titkos világa második valóságként mindvégig ott van a filmben, de csak nagyon ritkán válik kimondottá. A finom utalások hálójából rekonstruálható eseményeknek legtöbbször nem tanúja a kamera, mintha az elfojtásnak ugyanaz a mechanizmusa irányítaná, mint az ábrázolt társadalmat.
Ez a kihagyások mentén felépülő szerkezet ugyanolyan hiátussal végződik, mint egyes történetei: semmivel sem tudunk meg többet, mint az elején, így a lezárást nem is indokolja más, mint a történelmi idő belépése a személyesbe, és a közösségi tudat, amely egy homályos egybeesés folytán lezártnak tekinti az eseménysort. Kétségkívül ez az egybeesés (az orvos és a bába távozása), illetve ennek narrációja a történet legizzóbb pontja, az egyetlen, amit talán ki lehet emelni a mellérendelésből. De ez az az egyetlen pont is, amelyre lehetetlen biztos választ adni, mert a legtöbb, amit a néző elmondhat, hogy a szereplők biztosan rossz választ adtak rá. Szerepe így a dolgok csendes elsimítása, a feloldás ígéretét követő elviselhetetlen feszültség, a végletekig való sűrítés, amely először tágítja ki annyira a történet horizontját, mint az elbeszélő, aki az elején történelmi távlatokba helyezte azt.
Érthető, hogy volt, aki túlontúl célzottnak érezte az utalást Németország történetére mint olyan elemet, amely megbéklyózza az értelmezést. Különleges narratív technikája azonban ez alól is felmenti a filmet. Arról van szó, hogy a történetnek látszólag egyetlen elbeszélője van, aki a történelmi eseményeket igyekszik értelmezni, tehát egy előzetesen adott szempontnak rendeli alá az elbeszélést. Van azonban egy másik, egy személytelen kívülálló, aki ugyan sohasem szólal meg, mégis irányítja a narrációt: ő áll a kamera mögött, ő mutat meg mindent, amiről a másiknak nem lehet tudomása, és ő tágítja ki az értelmezés kereteit azáltal, hogy kiszakítva a problémát időből és térből, gyökerében mutatja meg azt. A látszat ellenére lényegében erre a narrációra épül a film, így a tanító értelmezése csak egy – bár kitüntetett – lehetőség a többi között.
Kritikában végül illik állást foglalni, ha felesleges is: Haneke hátborzongatóan kitűnő filmet csinált, és ezzel feltette a koronát amúgy sem jelentéktelen pályájára. Hiába Amerika túlsúlya – Európa legjobbjaival idén is csak a tengerentúli termés legjava versenyezhet.
(A fehér szalag – Das weisse Band
francia-német-olasz-osztrák filmdráma,
r.: Michael Haneke,
138 perc, 2009,)
Apokrif Online 