Aradi Réka novellája (online megjelenés)

Végletes végzet

– És képzeld, azóta sem hívott fel! Most mire gondolhatnék szerinted? Persze hogy az első gondolatom az, hogy megcsal! De esküszöm, ha az az Éva van a dologban, én nem maradok mellette tovább, egy percig sem! Annak a ribancnak semmi stílusa! Képes felvenni egy zöld szoknyát, barna szandállal! És semmi alakja! Elöl deszka, hátul léc! Na és a haja…

Most már elég! – gondolta, és türelmetlenül csettintett.
Így is majd’ szétrobbant a feje a rengeteg hangtól és információtól. A mai világban mindenki az utcára viszi minden kínját. De miért hiszik, hogy ez őt érdekli? Az agyában émelyítően zümmögtek, zsongtak az idegen gondolatok. És milyen együgyű gondolatok voltak ezek!
Utált ide jönni. Egyszerűen undorodott a helytől.

Sosem értette, hogyan képesek a nők ennyit beszélni, szinte teljesen feleslegesen.
Megvetően elhúzta a száját. A szőke bombázó bamba tekintetét jótékonyan elfedte a vadonatúj, retro napszemüveg. Felpumpált, vörösre festett ajkai málén szétnyíltak.

Biztosra vette, hogy nem levegővételre készült. Arra nincs szüksége.
Nagy ívben elkerülte a levegőbe kaszáló, rózsaszín műkörmöket.

Lassan lépkedett, az embereket kerülgetve. Ráér. A főnök is ráér. Hadd várjon! Eleget gürizik és ezt ő is nagyon jól tudja. Megérdemel egy kis sziesztát.
Szórakozott mozdulattal megigazított a cipője orrával néhány mozgó macskakövet, helyre tett egy-két virágcserepet.
Mindig mondták, hogy túl precíz. De ha egyszer ilyen a természete?

A kereszteződésnél teljes nyugalommal lépett az úttestre, majd megállt középen és alaposan körülnézett.
Nem jön semmi.
Összehúzott szemöldökkel megcsóválta a fejét és ingerülten füttyentett egyet. A záróvonalon szaglászó kóbor kutya lesütött szemekkel visszasomfordált az útpadkára.
Hát ezek a dögök soha sem tartják tiszteletben a szabályokat?

Zsebre vágott kézzel, kicsit még jólesően zsörtölődve sétált át a katedrális előtti parkon.
Odébb rúgott egy letört faágat, gyönyörködött a szökőkútból feltörő vízcseppek szivárványprizmás fényében, mosolyogva megfordult egy eldobott banánhéj után.

A templom előtt egy lány várakozott.
Szép volt. És okos. Kedvelte őt. De sosem beszéltek egymással.
Lassított, majd pár méterre tőle megállt, és olyan arccal, mint aki pontosan tudja, mit keres, körülnézett. Meg is találta.
A fiú épp befordult a sarkon. Mindenhová követte a lányt. Szerette. Most is őt bámulta. Elbűvölve, bambán, egy egészen más dimenzióban lebegve.

Tudta, hogy a lány ma észre fogja venni azt a fiút. Tudta, hogy olyan boldogok lesznek, amilyen ő sohasem lehet.
Kicsit még álldogált ott, furcsa zavarban, topogva.
Imádott mártírkodni.

Egészen elégedetten nyitotta ki a nehéz, rézkilincses templomajtót, majd gondosan nyitva hagyta maga után. Bentről ugyanis egy öreg hölgy igyekezett kifelé.
Magában kacarászva állapította meg, hogy már nem ér haza a Barátok közt végére.

A dohos, hűvös illat azonnal befészkelte magát az orrába. Halk léptekkel haladt előre a végtelenbe nyúló padsorok között. Közben el-elfintorodott a barokk túlaranyozott, csicsás stílusjegyein.

A színes üvegablakokon beáradó napfényben lágyan csillámlottak a szállingózó porszemek.

Az első pad mellé érve megtorpant, majd sóhajtva beült.
– Mire jó ez a rengeteg, szirupos díszítés? – kérdezte.
– Én sem vagyok oda érte, elhiheted. – válaszolta mellőle az ősz hajú, szakállas aggastyán.
Mélykék szemeit, melyekkel eddig kritikusan vizslatta a padba vésett szerelmes üzeneteket, a fiatal férfira emelte.
Az feszengve állta egy ideig, majd megadóan csettintett egyet.

Kint hangosan felbőgtek az autók motorjai.

– Késtél. – hunyorgott rá huncutul az öreg.
Meg tudott őrülni ettől a derűs mindentudástól, ami főnökét körbelengte.
– Tudod, hogy van ez. – vont vállat – Ilyen vagyok. Sok a dolgom.
A másik szórakozottan bólintott.
Pár perces szótlan csend telepedett rájuk. Mindketten mozdulatlan hallgatták a bejárat előtt elhaladók gondolatait.
Most senkinek sem jutott eszébe, hogy belépjen.

Az öreg némán fürkészte a férfit.
– Hallgatlak. – emelte az rá unott tekintetét.
Az aggastyán elgondolkodva nézte.
– Megint megállítottad az időt. Tudod, hogy nem szeretem, ha csettintgetsz!
A fiatal elmosolyodott.
– Szórakoztat.
A másik azonban komoly maradt.
– Nincs rá szükséged. Nem vesznek észre. Ezek egymást sem veszik észre. Ha a Halál járna köztük, azt sem vennék észre…
– Ő nem ér rá ilyesmire. – kuncogott halkan a férfi.
Titokzatosan hümmögtek néhányat, majd a csend újra közéjük fészkelt.

Még kis ideig derűs békében üldögéltek, majd az öreg mocorogni kezdett és kezébe vette szürke kalapját.
Mosolyogva nézte társát, aki elmélyülten lóbálta a lábát.
– Mennem kell.
A másik felnézett.
– Rendben, nekem is van némi elintéznivalóm. Te meg már így is sokáig maradtál távol.
– Oh, – hunyorgott könnyeden amaz – néha az alkotó is pihen!

Derűsen léptek ki a nyikorgó kapun a tűző napsütésbe.
Az utcán kisebb tömeg fogadta őket. A fiatal férfi szeme felé ernyőzte a tenyerét és körbenézett.
A távolban mentő szirénája sikoltott fel.

Az idős asszony feküdt az úton, akivel a templomajtóban összefutott. Vérfolt a kövön.
Az öreg fejcsóválva nézett a mellette állóra.
Majd sóhajtva kézen fogta az  asszony lelkét és búcsút intve beleveszett a tömegbe.

Végzet mosolyogva nézett utána, majd elindult az ellenkező irányba, egy lakásba, ahol egy férfi épp megcsalta a nejét, Éva nevű titkárnőjével.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s