Fül és farok

Pontosan ma egy éve, hogy kicsit feszülten, de azért elég emelkedett hangulatban célba vettük Zolival a fénymásolót. Megvan az őspéldány, ugye, kérdeztem, persze tudtam, hogy megvan, de meg kellett kérdeznem. Megvolt. Április volt (elseje legalábbis) és dög meleg, a fénymásolóüzletben pedig mintha minden négyzetcentiméterre öt ember jutott volna, mi még a márciusi beidegződés szerint nagykabátban (ha nem is téliben, de a tikkasztó áprilisi naphoz képest nagyban) és folyt rólunk a víz.

A másolás viszonylag gyorsan megvolt, igaz, közben rájöttünk, hogy elszámoltam (félreértettem) az öt forint per oldalt, ami nekem valamiért ugyanazt jelentette, mint az öt forint per lap. Felkészültünk a dupla költségre. A pénztáros fiú, hogy ő volt hülye aznap, vagy mi kalkuláltunk félre megint, nem tudom, valamiért még az eredetileg tervezett összegnél is kevesebbet kért, emlékszem, összenéztünk Zolival és megállapodtunk benne, hogy ez nem fog feltűnni nekünk – nagyjából tehát úgy alapoztuk meg a lap alaptőkéjét mint Levetinczy Tímár Mihály tette volna. Mindenféle konteksztusokban emlegettem ezután a jóistent, amiért nem a normális, egészséges A5-ös formátumot választottuk (félbehajtott A4-es, már ha nem keverem össze), hanem egy annál valamivel karcsúbb kiszerelést, ez Zoli ötlete volt, ahogy Spiritus Rectorunké a lap összetűzése, igaz, részéről ez inkább feltétel volt, mint ötlet, “egy lap ott kezdődik, hogy legalább össze van tűzve”, mondta, vagy valami ilyen. Jogos. Megkezdtük tehát a lap formáravágását a bolt hátsó részében található irdatlan papírvágókkal (kinek nem a Tóthék az első asszociációja ilyenek láttán) és egy kölcsönkért tűzőgéppel, Zoli nyesett, én tűztem, ahogy tudtam, néha csálén és ferdén, de kitartóan és rendületlenül. Így csináltuk meg a hatvan példány kábé felét, kétharmadát (azóta az első szám megért talán két utánnyomást is), majd az Ősapokrifot a kezünkbe fogva, a többit szatyorba rakva nekivágtunk az egyetem felé vezető négyperces útnak, egymás kezéből kitépkedve (ez azóta hagyománnyá érett) A LAPot, az Első Példányt, és elhatároztuk, hogy ezentúl minden április elsején körmenettel emlékezünk erre a nagy napra, már ha még megleszünk.

Hogy melyikünk adta el végül (igaz, véletlenül) az Őspéldányt, nem tudjuk, de nincs meg, igaz, a tulajdonosa sem tudja, micsoda eszmei érték heverhet kissé gyűrötten és porosan a fiókja alján. Egy év telt el tehát azóta, most az ötödik számot szerkesztjük és lassan elmerülünk a töménytelen felolvasóest fojtásában. (Záli, te nem panaszkodsz…) Na mindegy, nem állítom, hogy a történet bírt bármilyen füllel és farokkal, de egyszer ezt is el kell mesélni valakinek. Lehetőleg olyankor, amikor csak azok figyelnek, akik nem unják. Ha sikerül megoldanunk, a mai napot úgy ünnepeljük meg itt, hogy mindhárom szerkesztőnktől közzéteszünk két új verset.

nyerges gábor ádám

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s