Viharsarok: A Nagy Öreg lassan pontot tenne a posztmodernre

Talán sokat elárul a költészet, és úgy egyáltalán a szépirodalom jelenlegi, magyarországi állapotáról, hogy Lator László költői estjén – talán nem állítunk valótlant, ha a szerzőt élő irodalmi legendának nevezzük –, melyre március 23-án, a Ködlámpa estsorozat keretein belül került sor, összesen körülbelül 10-15 ember volt jelen, ezek jelentős része is író-irodalmár. A köztiszteletben álló idős költővel Kiss Judit Ágnes, napjaink egyik legelismertebbnek számító költőnője beszélgetett az est folyamán, ám hiába, úgy fest, sem a vendég, sem a moderátor illusztris személye nem sarkallt arra 15-nél több embert, hogy irodalmi estre látogassanak.

Kiss Judit Ágnes több mindenről kérdezte Lator Lászlót, többek között életéről, kezdeti költői sikereiről, a műfordításról, valamint egykori legendás költő-műfordító szemináriumáról az ELTE BTK-n, ahonnét a mostani középnemzedék legalább 30-40, ma már sokdíjas, országosan ismert költője is kikerült, köztük nem mellékesen Kiss Judit Ágnes maga is. Sok szó esett arról, hogy mostanság a nyugat-európai irodalmakban, angol, német, francia nyelvterületen nem jellemző a rímelés, mivel a rímkészlet az indoeurópai nyelvek többségének nem-agglutináló volta miatt lassan kikopott, ugyanakkor nálunk a rímelés a szabadverseléssel párhuzamosan ugyanúgy virágkorát éri. Lator érdekes jelenségnek tartja, hogy rímes verseket, pl. akár kortárs vagy majdnem-kortárs magyar költők verseit idegen nyelvre úgynevezett költői prózában fordítják, nehogy avitt hatást keltenek, és hogy lassanként mi is áttérhetünk, kezdünk áttérni erre a tendenciára a saját műfordítás-irodalmunkban, ha akarunk. Az idős költő azonban ezt a jelenséget inkább múló divatnak – még akár külföldön is, nemcsak idehaza –, semmint végleges állapotnak látja, inkább úgy gondolja, az irodalmi gondolkodás tulajdonképpen ciklikus, egyszer ez a nézet terjed el, egyszer amaz. Hangsúlyozta, hogy természetesen nem egyedül a kötött formában írt versek értékesek és hordoznak valami többletet, hiszen ő maga is fordította világirodalom nagyszámú és maradandó értéket képviselő prózaversét is, ám szerinte mindenképp szükséges egy kompromisszum. E kompromisszum értelmében a forma és a tartalom nem helyeződnek előtérbe egymás rovására, nem nyomják el egymást, hanem mindkettő ugyanolyan fontos kellene, hogy legyen, és talán az a legjobb, ha egy alkotó egyiket sem tartja fontosabbnak a másiknál, és a két összetevő inkább kiegészíti, semmint elhomályosítja egymást. (Elgondolkodtató ez egy olyan korban, amikor több jeles vagy jelesnek tartott költő vagy az egyiket, vagy a másikat részesíti előnyben – egyesek szerint a tartalom már nem is lényeg, csupán a szöveg megformáltsága, nyelvi szépsége, csengő-bongó rímei, játékossága; mások szerint éppen a kötött forma és a rím avitt költői eszközök, és éppen egyes-egyedül a dikció, a szöveg mondanivalója az, amire a versírónak koncentrálnia kell, azonban valószínűleg az utóbbi szélsőség élvez kisebb támogatottságot.) Az est vége felé szóba került az elmélet és a gyakorlat kapcsolata, illetve az a paradox jelenség az irodalom berkeiben, amely szerint az alkotók akár készek kiszolgálni az irodalomelméleti irányzatokat, nem pedig az elmélet igyekszik saját keretein belül leírni a gyakorlatot. Amikor Kiss Judit Ágnes erre a kérdésre terelte a szót, Lator kifejtette, hogy egy mű tartalma és kontextusa szerinte igenis lényeges, és nem igazán fogadja el a nálunk még mindig olyannyira nagy népszerűségnek örvendő posztmodern irodalomtudományi iskolák (hermeneutika, dekonstrukció, recepcióesztétika, diskurzusanalízis, stb.) alaptételeit. Nem tartja igazán elfogadható állításoknak azokat, amelyek szerint: a szerző halott, azaz életrajzi és társadalmi háttere nem számít; a mű a kontextuson kívül, önállóan létezik; a vers nem mond valamit, hanem sokkal inkább egyszerűen van; sokkal érdekesebb, egy mű hogyan mondja, amit mond, mint az, mit is mond, ha mond valamit egyáltalán; stb. Lator kikérte magának, hogy ő, mint szerző, igenis él, az életrajzi személynek pedig igenis van köze a saját művéhez, hiszen a költő a saját érzéseit, gondolatait viszi bele a versbe. Eltúlzottnak titulálta azt az irodalomelméleti tézist, amely szerint a majdani átlagolvasónak több köze van az adott vershez, mint a szerzőnek magának, és nem az a lényeg, a szerző mit akart vagy mit tudott megfogalmazni, hanem hogy az olvasó és / vagy a kritikus hogyan értelmezi a szöveget, és egyenesen jó, ha az eredeti intenciónál valami sokkal többet, akár valami teljesen mást képes kihozni a versből. Különösen a dekonstrukciót és a recepcióesztétikát tartja elavult és sok tézisét eltúlzó irodalomelméleti keretnek, amely szerint a befogadó mentálisan mintegy rétegeire bontja a szöveget az értelmezés során, majd magában újra összeállítja, egyúttal újrateremtve, új értelmet adva neki, és mivel minden befogadó másként bontja fel ugyanazt a szöveget, ezáltal egy versnek nincs stabil, megragadható jelentése, pontosabban a lehetséges jelentések száma végtelen. A költő állítása szerint adott vers értelmezéséhez igenis illik ismerni a kontextust és legalább a címszavak, dátumok szintjén a szerző életrajzát. Szép dolog azzal kísérletezni, hogy a kontextusból kiragadva pl. egy régebbi korban írt vers mit mond a mai olvasónak, de ahhoz, hogy egyes verseket valóban megértsünk, rendelkeznünk kell legalább valami minimális tudással arról, hol élt a költő, milyen társadalmi és politikai berendezkedés vette körül, milyen korproblémára reflektál az adott szöveg, amennyiben nem vallomásos, teljes mértékben alanyi líráról van szó. Ugyanakkor Lator azt is kijelentette, hogy még a vallomásos líra esetében is létezik egy kor, egy társadalom, egy kontextus, amihez a szerző tartozott, és a saját világismerete, világképe, hitbeli meggyőződése nyilvánvalóan befolyásolta abban, hogy hogyan és miért írta meg az adott verset. A posztmodern irodalomtudomány, amelyet Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban mellékesen már, ha nem is teljes egészében, de részben kezdenek elavulttá nyilvánítani és egyes téziseit meghaladni, Lator László véleménye szerint is elavulttá vált, és sokat elárul a magyar szellemi életről (és bár nem mondta ki a szót, de annak provincialitásáról (?)), hogy Magyarországon még mindig szinte kizárólagos tekintélynek örvend. A magyar és külföldi szerzőket az irodalomtudósok, egy-két kivételtől eltekintve, szinte csak posztmodern szemmel olvassák, azaz a dolgot eléggé leegyszerűsítve sokkal inkább a szövegre és annak megformáltságára, nyelvi struktúráira, a szöveg esztétikumára, mint az esetleges mondanivalóra, tartalomra, jelentésre koncentrálnak. Az esten jelenlévő Kadbebó Lóránt irodalomtörténész professzor, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának egykori dékánja, Szabó Lőrinc életművének első számú élő kutatója több állítását illetően egyetértését fejezte ki Lator felé. Mintegy a dolog lezárásaképpen Lator megjegyezte, hogy akár tudomásul vesszük, akár nem, mint az már megtörtént a világirodalom története folyamán, az irodalomtudomány Magyarországon jelen pillanatban még kurrens iskolái, a dekonstrukció, a recepcióesztétika és a többiek előbb-utóbb, talán nem is olyan soká, valószínűleg az irodalomtörténet szemétkosarában végzik, és majd jönnek helyettük más, talán korszerűbb és kompromisszumkészebb irányzatok, elemzési módszerek, valamennyire helyreállítva a költészet respektusát, azt kevésbé elidegenítve az olvasótól. Az irodalomelmélet és irodalomgyakorlás mostani helyzetét sokkal inkább múló divatnak, a külföldi iskolák hatására, de a magyar felfogáshoz híven túl későn, túl széles körben és túl hosszú időre és a téziseket eltúlozva elterjedt nézetnek, semmint üdvözítő és időtálló megközelítésnek, megoldásnak látja. Az idős költő kifejtette, hogy akár tetszik, akár nem, ő bizony az érthető versek, a valamilyen módon megragadható jelentés, mondanivaló, üzenet híve, de ez az érthetőség nem azonos a didaktikussággal, a szájba rágással. Véleménye szerint manapság egyre inkább divattá válik, hogy ha a költő egyáltalán akar is mondani valamit, akkor is azt annyira áttételesen, elvontan teszi, hogy az átlagolvasó egy kukkot sem ért belőle, és inkább lerakja az adott könyvet. Az irodalomtudósok ellenben örvendeznek, hogy de szép, de enigmatikus, de sok módon értelmezhető az adott vers. Problémának tartja, hogy sok szerző gyakorlatilag kiszolgálja az éppen kurrens elméleti megközelítéseket és direkt módon úgy ír, ahogyan azt a kritikusok és elemzők elvárnák tőle, éppen ezért nem is akar semmit mondani, pusztán a „hogyan”-ra, a mű formájára, nyelvi alakzataira helyezi a hangsúlyt. Ha pedig minden szöveg szépen megformált, stílusalakzatokkal teli, ironikus és enigmatikus, mit kezdjen vele az átlagolvasó, ha egyáltalán szabad ma még ezt a szót használni? Elgondolkodtató lehet, hogy mindezeket egy olyan költő-műfordító mondja, aki már az úgynevezett posztmodern irodalomelmélet és gyakorlat magyarországi megjelenése és elterjedése előtt is országos elismertségnek örvendett nemcsak a saját versei, de műfordításai révén is, az európai és a világirodalom széleskörű ismeretéről, megértéséről téve tanúbizonyságot. Mindezek alapján talán az is feltételezhető, hogy Lator László nem pusztán a levegőbe beszél, hanem tapasztalatból is állítja, amit állít, nem mellékesen megjegyzendő, hogy számos, általa akár névtelenül is kritizált szerző a középnemzedékből legalább részben az ő tanítványa. Ám amíg akár az ő, akár más elismert és köztiszteletben álló szerző véleményére, munkásságára annyian kíváncsiak, mint ahányan a március 23-ai esten jelen voltak, a helyzet és az úgymond közfelfogás valószínűleg lassan és nehezen fog megváltozni…

Kántás Balázs

Kapcsolódó írások a Viharsarokban:

Szabolcsi Gergely: A posztmodern margójára

Novotny Anna: Légy posztmodern? Légy posztmodern!

2 Comments

  1. Az álláspontot (nem tudom, hogy az interpretáció vélt hevessége okán-e, de) meglehetősen sarkítottnak érzem. Mindazonáltal természetesen sok a fenti sorokban az igazság, bár én úgy érzem – és ezt tartom talán a haladás (?) legfőbb akadályának -, hogy mindig csak a ló valamelyik oldaláról beszélünk, ez esetben a népszerűtlenebbikről. Az irodalomelmélet kétség kívül erőteljesen eltolódott a befogadói szemlélet felé, talán valóban túlságosan (még ha ez leginkább a korábban pont fordítva működő tendencia, ti. a produktív oldal felülreprezentáltsága miatt nyerhetett létjogosultságot) előtérbe került, az összkép így ismét torz. A szövegkontextus lebecsülése hasonló kortünet és népbetegség, igaz, ennek is vannak tudománytörténeti előzményei: nevezetesen a kontextus felmagasztalása, a pozitivista életrajzi levezetések gyakran nevetséges eredményeket produkáló alkalmazása. Olyan ez, mint egy Hegel által tervezett, tézis-antitézisen alapuló tudománytörténet, csak éppen (legtöbbször) szintézis nélkül, a fenti sorok alapján úgy vélem, Lator is hasonlóan gondolkodik ebben a kérdésben, már ha nem értem félre.
    Érdemes lenne egyszer kipróbálni, milyen lenne, ha egy adott tudósgeneráció nem kompenzálni próbálná, vagy kiegyenlíteni az előttük tevékenykedők egyenetlenségeit, hanem negligálva azokat, egyszerűen objektivitásra törekedne.
    Poétikatörténetileg, aktuális költőinkkel kapcsolatban már összetettebb a kérdés és nagyobb terjedelmet igényelne a megvitatása (főleg olyan kényes kérdések körül mint “a vers üzenete”), annyiban azonban már most egyet tudok érteni a fenti véleménnyel, hogy valóban vészesen sok versgyártó költőnk van, talán (de hangsúlyozottan csak talán) több is mint régebbi korokban, akik valóban kizárólag az irodalomelméletet, a szűk értelembe vett szakmai/kritikai közönséget és a velük egy klikkbe sodródott költőtársaikat kívánják kiszolgálni. Annyival gördíteném tovább a gondolatot, hogy megkérdezném: baj ez? Véleményem szerint csak akkor, ha ez a tendencia már a szövegek rovására megy. És hát meglehetősen szerény kortárs irodalmi ismereteim alapján már jócskán itt tartunk.

  2. Nos, én nem látom ilyen sarkosan a helyzetet.

    Először is, amit Lator állít (vagy legalábbis a cikk állítja, hogy Lator állítja), nem feltétlenül igaz. Tessenek átlapozni húsz-harminc friss irodalmi folyóiratszámot, tessenek bennük elmélyedni, tessenek elolvasni az irodalomtudományos publikációkat, s aztán tessenek összevetni a Lator-féle helyzetelemzést a tapasztaltakkal. A kontextusokat kikapcsoló, kikapcsolni szándékozó elemzések elsöprő kisebbségben lesznek.

    Vajon kicsoda az ellenség, akivel harcolunk? Hol van ő? Ki ő? Ne ködösítsünk, inkább neveket hallanék, illetve könyvcímeket.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s