Tarcsay Zoltán versei (online megjelenés)

Vakság

Szavakból tákolt mólón álldogálok,
A mondatok sós habja rám szitál.
Már ugranék, de most kiráncigál
a mondhatatlan, és lehull a hályog.

S hiába látok (önmagamba) végre,
Mert ekkor közbelép a kínos elv:
Mindent leírnék – nem fog már a nyelv.
Írás – kész volnék megvakulni érte.

Vakon hazudni, szépen elfecsegni:
Cserébe mindent elfelejtenék –
Ez emberalatti és nem -feletti.

Kitárul majd a látszat-messzeség,
S én műszememmel nézem megszületni
A néma látnokról szóló mesét.

Vége

a vers eldördült, szétvetett tagokkal
fekszel, pihegve, Nyájas Olvasó,
érzed, hogy gyilkosan jó volt a show
de ekkor még az Olvasó nagyothall
ez fülcsengés, csalódás verbatíve
csak visszahang, elhaló moraj – zörej
a tagjaidban serceg még: „ölelj!”
– szuszogja ő füledbe megfeszítve
vagy: „ölj!” – sziszeg, hogy azt hidd, ösztöni
erők cibálnak őrült fémkezekkel
de most kilép, és ezzel megtörti
a hipnózist, a függöny most lehull
a vers hajlong, míg bőg a taps vadul

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s