Vakság
Szavakból tákolt mólón álldogálok,
A mondatok sós habja rám szitál.
Már ugranék, de most kiráncigál
a mondhatatlan, és lehull a hályog.
S hiába látok (önmagamba) végre,
Mert ekkor közbelép a kínos elv:
Mindent leírnék – nem fog már a nyelv.
Írás – kész volnék megvakulni érte.
Vakon hazudni, szépen elfecsegni:
Cserébe mindent elfelejtenék –
Ez emberalatti és nem -feletti.
Kitárul majd a látszat-messzeség,
S én műszememmel nézem megszületni
A néma látnokról szóló mesét.
Vége
a vers eldördült, szétvetett tagokkal
fekszel, pihegve, Nyájas Olvasó,
érzed, hogy gyilkosan jó volt a show
de ekkor még az Olvasó nagyothall
ez fülcsengés, csalódás verbatíve
csak visszahang, elhaló moraj – zörej
a tagjaidban serceg még: „ölelj!”
– szuszogja ő füledbe megfeszítve
vagy: „ölj!” – sziszeg, hogy azt hidd, ösztöni
erők cibálnak őrült fémkezekkel
de most kilép, és ezzel megtörti
a hipnózist, a függöny most lehull
a vers hajlong, míg bőg a taps vadul
Apokrif Online 