Jogsértés történt
Egy nemrégiben indult folyóirat szerkesztői részéről meghökkentő lehet tematikus szám összeállítása. Az Apokrif 2. számának témája azonban olyasvalami, ami talán nem is nevezhető teljes jóindulattal témának. A szövegközöttiség ugyanakkor sok minden lehet. Költői eszköz, mellyel megerősödik, újraértelmeződik a mű, csatlakozik egy szöveghagyományhoz, távoli részletek összekapcsolásával töprengésre készteti az olvasót. De lehet puszta jelenségként is szemlélni, természeti tüneményként, amely akarva-akaratlan felbukkan mindenütt, esetleges kapcsokat létesítve a világirodalom teljes szöveghagyományának elemei között.
Mai napság igen kedvelt eszköze ez a költőknek és íróknak, éppen e természetes és véletlenszerű jellege miatt. Ez tette lehetővé, hogy a szerkesztők egy egész számot megtöltsenek „intertextuális” művekkel. (Az idézőjelet a kifejezés bizonytalan és kétségbe vonható volta miatt tettük ki.)
Hogy mi az intertextualitás, hogyan működik, milyen válfajai fordulnak elő, és más effélék, számtalan szakmai írásműben tárgyaltatnak. Maga a szó már-már irodalomelméleti közhely. Hogy mennyire közhelyes dolog a szövegköziség, azt Esterházy Péter végképp megértette velünk. A mérhetetlen szakirodalom továbbgondolása helyett foglalkozzunk itt azonban a triviális kérdésekkel.
Mikor intertextuális egy szöveg? S főleg: mikor nem az? Mindig az volna? Hiszen aligha van valami, amit ne írt volna már meg valaki. Még a legzseniálisabb szöveg is sok ezer más szerzőtől összelopkodott kompiláció. Vagy mégsem? Mi szerepe van a szövegközöttiség létrejöttében a szerzőnek és az olvasónak? A mű végfelhasználója az olvasó, s mint a szöveg általában, annak intertextuális dimenziói is benne lépnek működésbe. Nem állapíthatjuk meg tudományos precizitással egyetlen műről sem, hogy hány és mire utaló szövegköziséget tartalmaz, ugyanis törvényszerűen tévednénk. Minden olvasónak igaza van és egyiknek sincs. Ez a dolog ugyanis szerves része az egyéni olvasatnak, amely nemhogy személyenként, hanem egy emberen belül is időben változik.
Ha szövegekről beszélgetünk, mind olvasók vagyunk. Más funkcióval nem foglalkozunk. A szerző is olvasóvá vált, amint letette a tollat. A közreadók is olvasók. Olvasottságunk, olvasási technikánk más és más. Ezért hát minden szövegnek számtalan intertextuális rendszere lehetséges. Nem feltétlenül ugyanazokra a művekre asszociálunk egy szöveg olvastán. Ha példának okáért az egyik szereplő a Sátán, a szöveg csatlakozik ahhoz a hagyományhoz, amelyet az olvasóban az eddig megismert Sátán-szereplők sora konstruál. S mivel ilyen műből bizton rengeteg van, minden olvasó előfeltevései és előítéletei mások. A Biblia, az Elveszett Paradicsom vagy A Mester és Margarita ördöge idéződik-e fel benne? És az sem törvényszerű, hogy az egyes műveket keletkezési sorrendjükben olvassuk. Előfordulhat, hogy valaki előbb olvasta a Rosencrantz és Guildenstern halott című darabot, mint a Hamletet. E két szereplő nevének láttán az olvasó fejére csap, s így szól magában: „hiszen ezekről én már olvastam Stoppardnál”. Hiába volt az előbbi dráma szerzőjének célja, hogy az utóbbit idézze fel a nézőben. S ugyanakkor Shakespeare-nek bizonyára álmában sem jutott eszébe, hogy az akkor még nem létező darabra tegyen utalást. De a „baj” megtörtént. És nem is vonhatjuk felelősségre az olvasót, az intertextualitás szabályzata még ezt is megengedi neki. És minden további nélkül létrehozhat olyan szövegkapcsolatokat, amelyekre senki más nem gondolna. Legtöbb felismerésének lehet, hogy nincs is tudatában; a stílus rezdülései, egy-egy szókapcsolat csupán valahol a kogníció egy szegletében derengenek.
Mindez az olvasat, a műről való vélekedés igen fontos részét alkotja. És alkotja újra. A szöveghagyományban való helyezgetés során folyton újabb és újabb értelmezések létrehozására kényszerül az olvasó, látásmódja árnyaltabbá válik. Nem más ez, mint az előítéletek (intertextus: Gadamer) elmélyítése és egyre bőségesebb kiaknázása.
Ha tehát ilyen szabadon értelmezhetőek a szövegek, ha az intertextualitás csak az olvasó privilégiuma, milyen jogon adtak elénk egy rakás művet, mely kimondottan szövegközi? Ez merőben zsarnoki gesztus. Nem olyan magától értetődő dolog ez, mintha az kötne össze egy lapra való írást, hogy mindegyik tizennégy soros vagy mindben szerepel egy Albert nevű szobapincér. Itt a szerkesztők az olvasók jogaiba és becsületébe gázoltak. Saját olvasatukat kiemelték és az összes többi fölé helyezték. Kanonizálták. Azt mondták az olvasónak: „ezek márpedig intertextuális szövegek, tessék őket úgy olvasni, különben félre tetszik érteni”. A folyóirat: intézmény, amelyet olvasók készítenek, akik elég megátalkodottak ahhoz, hogy visszaéljenek olvasó adta jogaikkal, és megmondják, mit hogyan kell olvasni. Kirekesztő és arisztokratikus, amit művelnek, s mindezt abban a meggyőződésben, hogy jól teszik.
Tegyük fel hát a kérdést: jól teszik? Elkerülendő a kanonizáció? Elkerülhető? Vétkeztek-e a szerzők, és ha igen, azzal-e, hogy ilyen válogatást adtak közre, vagy azzal, hogy kijelentették, miként válogattak? Olvassunk. És olvassunk újra. A válasz legtöbbször ebben rejlik.
Apokrif Online 