Ulysses
“Mert feltámadni éppolyan nehéz”
Nemes Nagy Ágnes
Azt hiszem, hogy őszintén megvallhatom, mert éveim száma, lásd, páros,
hogy nem szeretek magamba nézni, helyette inkább kérek egy tollat,
hogy az érzelmek előtt
– Ős-írással, kedves?
szenvtelenül olthassam bele a papírba aggódásom és hiányod.
Mert az nem lehet, hogy valami ennyire ellentmondjon az anyagnak,
az egész világot tartó oszlopok törvényeinek; hogy ne legyél mellettem,
s én ne melletted ébredjek, a puszta párnát markoljam csak,
s te valahol mással és máshol, mégis azt mondod, hogy velem és itt.
Szindbád halott, s én, nekem veled kell lennem ahhoz, hogy ne akadjanak
el a csuklómban a szavak, hogy én végülis csak téged akartalak, s a hosszú
penelopeiámban is önmagam maradtam.
Hát születnek sorok, építik a tegnapot, azt a néhány percnyi teljes jelenlétet,
de a víz folyását akkor sem hátráltatják,
– Csonkítjuk az évszakokat s pereg a naptár…
mert a folyó az elmúltaktól szennyezett ugyan, de nem száradt
a Styx túl időn és teren,
– Te vagy poklom gyönyörű temporalizációja…
s ahogy az ujjad nyoma bőrömön, illatom hajadban, hát mindez éppoly végtelen.
Nem tudlak jegyzőkönyvbe venni, még egy cserépre se tudom felkarcolni a neved,
soha nem kerülhet napirendre ez a sós s parttalan hőség,
de tudod már nem is érdekel:
– Csak, mert glória nékünk és dicsőség!
Apokrif Online 