Shakespeare
Magyar Áginak anno
Kitéptél magamból.
Az agyamra mész.
Te.
Te.
Te.
Mindig mindenhol csak te.
Uncsi.
Hogy te vagy minden
és ezért mindennek ilyen
teszíne teillata tekülseje tetapintása van.
Az vagy nékem mint Shakespeare
(tálalás előtt pár perccel
ízlés szerint értelemmel megszórt
frissen sült de már kihülni
igyekvő valóság)
Te vagy a test.
Te vagy a kenyér.
De ami még ijesztőbb
a szonett is te vagy.
Kasszandra
És annyi balszerencse közt,
oly sok viszály után
megfogyna bár, de többre nem
juthat talán hazám.
Tapintsál úgy
– nemzeti dalocska –
ne nézz föl látod beázunk
alattunk rossz a földelés
kiszáradt vízben halászunk
lefeküdt minden fölkelés
résen legyünk és vigyázzunk
múlt és jövendő nem kevés
ne gyászold el a mi gyászunk
(télire eltett tettetés)
a maradék kenyér sincs már
sehol üres a kincstár
a javát kiköptük-hánytuk
aki mégis adna, bántjuk
inkább szaglássz tapintsál
úgy hogy higgyük hogy látjuk
