Németh Tamás műve a 2. számban

Apotheosis

H. Elemér tegnap délután négy óra tájban – mint minden nap – hazafelé tartott hivatalából Bajcsy-Zsilinszky utcai szoba-konyhás lakásába. A város másik végében zajló zenei fesztivál miatt az utcák arrafelé pangtak az ürességtől, így gyorsan hazaérhetett.

Lakásába érve fáradtan szegre akasztotta viseltes ballonkabátját, és nagy megkönnyebbüléssel ülhetett asztalhoz, mert úgy érezte, ma tíz, ha nem tizenkét megpróbáltatáson esett át, amíg dolgozott.

Homlokát megtörölve hajolt hát újságja fölé, és feleségét – H.-né D. Ilonkát – szándék nélküli gondatlansággal köszöntötte; erre sokáig nem érkezett válasz, ami a férfinek szinte fel sem tűnt, annyira belemerült egy napihírbe. Az asszonyka azonban hamarosan a rozsdás mosogató szélére dobva a konyharuhát férje elé lépett, és csípőre tette a kezét.

– Ilyen korán itthon látlak? – kezdte, és cserepes ajkain keserű indulat forrt. –  Tehát ma nem voltál nála?

A hivatalok előbb zavartan felnézett, majd letette újságját.

– De hát Drágám… igazán nem tudom, miről beszélsz… – hebegte igen meggyőző őszinteséggel, mert igazán nem tudta.

– Elemér, ne tégy úgy, mintha… – kezdte az asszony, de befejezni már nem volt ereje. Megfordult, ledobta zsírfoltos kötényét, és halkan sírni kezdett. A férfi megállt, és óvatosan megközelítve átölelte.

– Ha tudnád, mennyire…

– Tudom – szakította félbe az asszony, és zavartan törölgetve könnyeit kiszabadította magát a férfi karjaiból. – Tudom, ne haragudj. Csak…

– Hogy is haragudhatnék? – nyugtatta a hivatalnok, és félszegen közelebb lépett. – Ilonka, tudom, hogy nem könnyű most neked, hidd el, nekem sem az… – s folytatta volna, de az asszony eltűnt, és egy kopott, régi kabáttal tért vissza.

– Felejtsük el, jó? – mondta. – Bolond voltam.

A férfi gyengéd pillantást vetett feléje, de aztán akaratlanul is figyelme központjába került a kabát, amely ismeretlennek tűnt.

– Mi ez, Szívem? – kérdezte, és a ruhadarabra mutatott.

– Vedd csak fel! – mondta az asszony, és egész beszélgetésük folyamán – ha halványan is – először mosolyodott el.

– De hát…

– Vedd fel, meglátod, jót fog tenni.

A férfi elvette a kabátot, és értetlenül szemlélte végig, majd meglepetten vette észre, hogy bélése vörös folyadéktól nedves.

– Hát ez meg… – kezdte, de a felismerés beléfojtotta a szót. – Ez meg minek a…

– Vetkőzz le, és vedd csak fel! – mondta türelmetlenül az asszony, majd megenyhülve tette hozzá – Dr. N. ajánlotta. A vesédre.

A férfi, hitetlenkedve bár, de nekivetkőzött, és elvette feleségétől a kabátot, majd jóhiszeműen magára vette.

Soha nem érzett még ehhez fogható gyötrelmet. A vér bőrére tapadt, és iszonyúan égetni kezdte. Alig hagyta el az első kiáltás a torkát, már a földre terítette, s égette, mint a tűz. A hivatalnok pillanatok alatt rájött, hogy csapdába került, és kétségbeesetten kereste a szabadulás módját, de a kabátot sehogy nem tudta lefejteni magáról, az pedig marta, mint a legerősebb sav, és minden másodpercben erősödött; magába ette és fojtogatta, s végül – mert ez elkerülhetetlen volt – győzedelmeskedett.

A halott arcára leírhatatlan borzalom ült, teste sercegett és füstölgött, s úgy bűzlött, hogy az óvatosabbak néhány napig még a környéket is elkerülték.

Négy óra harminchét perckor H. Elemért angyallégiók szállították a Nagy Lajos körúti Temetkezési Vállalkozásba.