Maros Márk: Hangadó (online megjelenés)

Hangadó

“Amiről nem lehet beszélni,
arról hallgatni kell.”

Ludwig Wittgenstein

„Csak arról érdemes beszélni,
amiről nem lehet beszélni.”

Eckhart mester

1. (cséplőgép)

A tudat, hogy egy köszörült torok
mindig egyértelműbb a kiejtett szónál,
vezetett el ehhez a mondathoz.
Hallgatom, ahogy egy cséplőgép hadar
és jobban értem, mintha én mondanám.
Enyém a termés, amelyhez nincs közöm.

A megszólalás köve nem felemelhető,
csak gurítható, a név konténerében pedig
sosem az lakik, amit a név megnevez,
hanem amit belőle elemelek.
A nyelv kitermelt java
nem kimondható, legfeljebb kitéphető.

Szétszálazhatom a fonémák
hajszálvékony egységeit, kinyerhetem,
tisztíthatom, osztályozhatom a szintaktika
összetapadt magjait,
mondhatom egyikre: cirok, másikra: köles,
de a fennmaradt felesleg,
amit a nyomás visszalök,
újra és újra a torkomon ragad.

Mindeközben bele se merek gondolni abba,
mennyi mindent közölhetek akkor,
amikor meg se szólalok.

2. (az érzékelés szólamai)

Úgy indulni el, mintha lenne honnan,
mintha nem a lehetetlennel kezdődne
minden újra, pedig a menekvés
nem lehet célirányos. Nem én akartam
a fogalmak sercegését, nem én ezt
az átverésre kész égboltot, amit
papírnak hívnak, hogy a nyelven,
amelyen járni tanultam, kénytelen legyek
mindennap átverekedni magam.

A fák önuralma az erdő fennhatóságában,
árnyékot vet rám jelentésük, takarásukban
fedem fel magam önmagam számára.
A felismerés, hogy sosem fogom tudni
úgy mozgatni kezeimet, ahogyan
a szél megrezegteti az ágakat.
Az összes rezdülésemben önkény lakik,
testem főbérlőjeként felelős vagyok
mindenért, amiről nem tehetek.
Miattam esedezem értem bocsánatért.

A legváratlanabb pillanatokban
tör rám a porcelán, ejt rabul a kilincs,
csíp fülön a méh. Míg a füst szidja nekem
a tüzet, addig a hamu elfecsegi
méltóságát. Ha tehetné, elszeretné
a völgy a hegytől a magasságot,
felemlegetné a szél az idő ásítását,
és megvallaná magát a hajnal az éjszakának.

Minden, amit érzékelek, általam
jut szóhoz, és amit egyszer megérintek,
azzal egy életre megtelik a szám.
Rét hangján a harmat, só hangján a tenger
mondja ki csodálatom.

3. (az állat tekintete)

Az állat tekintete olyan nyelv,
mely azonos azzal, amit kimond.
A ráhagyatkozás szüksége nélkül
méri fel ittlétemet.
Ki merne ilyenkor bekopogni
a hallgatás dobhártyáján, felzavarni
a ki nem mondott szavak ünnepélyét?

Akárhogy próbálkozom, képtelen vagyok
a szupraszegmentumok kültakaróját,
akár a leplet lerántani.
Átláthatom a szőrszálak hangsúlyait,
felismerhetem a tollak beszéddallamát,
azonosíthatom a pikkelyek hangerejét,
de amit válaszként megfogalmazok,
a védelem szerepét képtelen betölteni.

A puszta szó, hogy veszély sem fejezi ki
azt, amitől az állat hirtelen megriad,
hogy mondandója viszonzatlan maradt,
hogy bizalma elveszett, hogy a nyelven,
amelyet mindketten értettünk,
egyikünk sem tudott megszólalni.

4. (egy patak érvrendszeréről)

A patak kövekkel folytatja vitáját.
Hogy nem merek beleszólni,
még nem jelenti azt, hogy a sodrással
nem érvelek. Felfogom hullámait,
megértem vízhozamát,
együttérzek a befeketített sziklák
évszázadok alatt rovott karcaival,
de tapasztalatom tanúiként
csak magukért felelhetnek.

Az áramlás és a súrlódás premisszái
az ásvány konklúziójában
összeérnek, hogy a szomjúság indokára
bármikor rácáfolhassanak.
Az ellenállás hamis dilemmája
mégis láthatatlan éket ver
patak és kő közé, ellehetetleníti,
hogy rácsodálkozzanak ellentétük
gyümölcsöző dialektikájára.

A patak is művész, ha ránézek,
átírja arcomat, de vissza is tükrözi.
A kő őszinteségét saját elhivatottságába
fojtja, lenyűgöz és elrettent
merészségével. Az általa írt
mélyedésekből az akarat
elvadult formáit olvasom.
Amit a nagy mű megüzent,
most én hajíthatom az emlékezetbe.

Órákig elnézhetném a színlelt nyugalmat,
a következmények hordalékjait,
az okok folytonos felhánytorgatását,
de a félreérthetetlen, mint erre
sodródott farkastetem, most kilép
az argumentumból, hogy utolsó
tetteként ellen érveljen a parttal,
amelyre hányódik. Ott indul oszlásnak,
ahol a szavaknak megesküszik a némaság.

5. (tárgymagyarázat)

A béke a tárgyak előjoga.
Hogyan mondhatnánk el nekik tetteinket,
hogyan bízhatnánk rájuk
rossz pillanatokban elkövetett
mozdulatainkat, ezt a mondatot például,
akár egy következetlen sértést?

A tárgyakban nincsen alvás,
csak szüntelen álom. Ridegségüknek
nyelvem ágyaz meg, de a sikoltás,
amit valaki éppen a párnába fojt,
máshonnan érkezne.

A tárgyak úgy tartják,
a lehetetlennek két szája van,
az egyik hazug, a másiknak
nincs értelme hinni.

6. (a háziasítás természete)

A figyelem tarlóján keresztülgázol egy telivér.
Ha rávetem tekintetem, máris igába hajtom.
Ostromlom szemérmét, engedékenységét
percről percre kiharcolom.
Amit a csökönyösséggel mérni tudok
mégsem elég, hogy kitöltse
a megismerhetőség térfogatát.

A látvány vájújából hiába iszom,
ha közben megmerítkezem törékenységével.
Néha már egészen úgy tűnhet, hogy a táj
koldul a szemért, máskor meg
szinte kikaparná.

Szemem az ostor, amely a lovat fenyíti.
Szemem a rajtvonal, ahonnan
a ló elrugaszkodik. Mikor lehunyom,
a táj felvonja szemöldökét, és mint a köd
a maga módján beszéli el azt, amit elfed.

Azzal bátorítom magam, hogy a telivér
nem birtokolhat, hogy a figyelem viszkozitása
kikezdhető, hogy nem ömölhet
kétkedés retinámba, hogy én ülöm a nyerget,
amelyről nem vethet le semmi és senki.

Betörni az észlelést annyi, mint hinni,
hogy a kíváncsiság
a rombolás legelhivatottabb formája.
Amit tekintetem háziasít,
annak örökké én leszek szolgája.
Hajlandó lennék mindent elfelejteni,
ha csak egyszer sikerülne megszereznem azt,
ami mindvégig enyém volt.

7. (amiről nem lehet)

A számat figyeld, ne azt, amit mond,
hanem ahogy a lapokat keveri.
Én hallottam olyanról, aki
a megérthetetlent kibetűzve új szóra lelt,
és olyanról is, aki miután belebukott,
meg is értette.

Cinkosok közt vétkes-e, aki néma,
aki úgy nem mondja el,
ahogy a haldoklók elköszönnek,
aki képtelen elhinni, hogy minden
ami valaha eszébe jutott,
most összegyűrve reménykedik valaki zsebében.

Van, mikor olyan tisztán látok,
hogy ki se nyitom a szemem.
Mint halottak szemén az a két érme,
amikkel nem fizet már senki,
tudom a dolgomat.

Hát a hegyomlás iszonyú erejénél
egyikünk se hagyjon alább,
zúdulj rám orkánjaiddal felfedhetetlen,
sodorj el dagályaiddal elképzelhetetlen,
mert amíg van megírhatatlan,
van mit írnom.