Puskás Dániel: Számozott versek

#1

Mikor először láttalak,
rám fogtad szépséged,
mint egy fegyvert.
Szemed tükrében láttam magam,
mint remegő állatot.

Ki volna az a nő,
aki el tudná viselni
egy sziklához láncolt férfi látványát,
kinek keselyű tépdesi máját.

Ki volna az,
aki el szeretné oldani láncait,
de nem azért,
mert ő szeretné marcangolni tovább.

#12

Nem mertem letenni a telefont,
pedig már nem volt mit mondanom.

Úgy éreztem magam,
mint amikor gyerekkoromban nem tudtam aludni,
és apám leült az ágyam mellé.
Megnyugtatott az ismerős,
fáradt, mély hang
és a borosta sercegése.

Ennél a telefonhívásnál is
a sötét, üres lakásban járkálva,
jól esett, hogy van valaki
a vonal másik végén.

Te sem akartál menni.
Milyen szép cselekedet.
Mint egy halottat temetni,
végighallgatni a másikat elválás előtt,
úgy, hogy az érte járó hálából
már nem részesülhetünk.

Persze, lehet, csak gyávák voltunk,
de megbeszéltük,
hogy egy darabig nem keressük egymást.

#7

Szemem alatt tankok nyomai.
Évekbe telt emlékezetem aknamentesítése.
Álmaim erdejében még időnként felvonyít a sziréna,
a házak udvarán ugatnak a fegyverek.

#14

Nagyanyám fekete lepke,
eljön hozzám éjjelente.
Az én álmom villanykörte,
repdes szegény körülötte.
Minden éjjel virraszt velem,
minden éjjel elégetem.
Szállj el, lepke, szállj el, pernye,
minek szállsz rám éjjelente.

*A mostani versek egy izgalmas társművészeti projekt keretén belül készültek.