Ám a kilencvenes évek délszláv háborús atmoszférája, más-más gócpontokkal, mára visszatért, a gyerekek az iskolákban valószínűleg ismét szúróeszközt rántanak elő, egymást a falhoz basszák, talán szimulálva is a háborús helyzetet, megnevezve, falra festve és megszurkálva, agyonlőve a számukra démoni ellenséget – Tinkó Máté írja a Feketemosót.
Csak a bántás mindenfelé. Kilép az utcára, belép egy oldalra, követi az alávaló, háborúk uralta közéletet, és a régi szép időkre gondol, amelyek valójában sosem voltak szépek. Csak kitakarta a gyerekkor egy része, a szülői ház akolmelege előle a valóságot. Persze a valóság ott volt mindig is az oktatási intézmények falai közt, a testnevelésórák előtt az öltözőben, ahol az osztálytársak közül akadt éppen mindig egy, aki a falhoz baszta. És nem igazán védte őt meg senki, hacsak nem önmagát, de köszönte szépen, a felnőttek védelméből nem kért, spicliségnek tartotta, azzal nem élhetett. Hát hogyan is? És mennyire voltak valódi felnőttek a felnőttek, hacsak nem a gyerek szemében? És a gyerek, ez a koravén idióta, mégiscsak gőgös volt, belátja, hiszen őszinte élvezettel fantáziált arról, hogy majd a könyvek védelmezik őt, a felnőtt emberek gondolatai, akikkel dacszövetséget köthet egy életre. A gyűlölt oktatási intézmények így válhattak egy lehetőség kapujává, a védőháló és a kitörés eszközeivé, megtöltve ezeket a kopott vagy éppen omladozó falakat metafizikai komolysággal. Őt pedig végtelen türelemmel. Hogy majd egyszer jobb lesz, jobb lesz, ma sírva, pityeregve kellett hazamennie, de előbb-utóbb megváltoznak az életkörülményei. Ám a kilencvenes évek délszláv háborús atmoszférája, más-más gócpontokkal, mára visszatért, a gyerekek az iskolákban valószínűleg ismét szúróeszközt rántanak elő, egymást a falhoz basszák, talán szimulálva is a háborús helyzetet, megnevezve, falra festve és megszurkálva, agyonlőve a számukra démoni ellenséget. Mindig csak fentről, mindig csak fentről, és sose belehelyezkedve a másik helyzetébe, hogy amannak, akit személytelenítenek, a féktelen erőszak áradása talán éppúgy megsemmisítő, maga a borzalom lehet. És akkor, mint mindig, kényszeresen elindul a felnőttben az emlékezés fonalán egy gyomortájéki fájdalom, elindul és följut a szívig, éjszakára is ott marad, behálózza a belső szerveit, az érzéseit, a vágyait, az álmait. És van abban valami bizarr, hogy mindez már nem párosul igazi, gyermeki félelemmel. Bizarr, hogy otthonossá válhat, ami leteríti, megmerevíti a létezést, el többé nem ereszt.
Tinkó Máté 1988-ban született Békéscsabán. Első verseskötete Amíg a dolgok rendeződnek címmel jelent meg 2014-ben a FISZ-nél, ugyanitt három évig (2016–2019) volt sorozatszerkesztő. 2018-ban szerzett abszolutóriumot az ELTE 1945 utáni magyar irodalom doktori képzésén, fő kutatási területe Galgóczi Erzsébet életműve. Jelenleg Gyöngyösön él és Budapesten dolgozik, a Ludovika Collegium kommunikációs programigazgató-helyetteseként.
Apokrif Online 