Feketemosó: Sajt

mindig önigazolás motiválja ezeket, akármit is csinálnak, legyen szó a sajtról vagy a tésztáról vagy a terrorról, csak igazolja szépen az egyik szenvedés a másikat, előbbi erőszak az utóbbi erőszakot, igazságtalanság a rákövetkező igazságtalanságot és így tovább a végtelenségig – Masszi Bálint írja a Feketemosót.

tejszínesre nem teszünk parmezánt, meg ilyen tengeri herkentyűsre sem, mert kiszárítja – itt ül velem szemben, és magyarázza nekem, hogy mire lehet kérni a sajtot, meg mire nem lehet kérni, ilyet még tényleg nem látott a világ. ez a kimosakodott náci, ez az emberiség szégyene, ez az ország bánata, város számkivetettje. mert akárhogyan is járta ki az egyetemet, és kijárta, méghozzá színjelesekkel járta ki, köztársasági ösztöndíjjal, és azután is ott maradt, phd hallgató lett belőle, de akárhogyan is, azért nekem csak nehezemre esik elfelejteni, hogy annakidején a dunántúlon, nem is itt a fővárosban, hanem messze az osztrák határ mellett, a helyi rockklubokban karlendítéssel köszöntek neki a mázsás kopaszok, egy tizenhat éves gyereknek, aki úgy jött el otthonról, hogy előtte hosszú percekig nézegette a tükör előtt, hogy pont úgy legyen felhúzva a bomberdzseki cipzárja, hogy alatta a pólón a lonsdale feliratból ne látszon ki, csak az NSDA, nemzetiszocialista német munkás, magyarázta nagy lelkesen, én meg leginkább csak arrébb mentem, nem hiányzott, hogy megint összeverjenek a csillogókoponyájú elvbarátai, akiknek hiába próbáltam volna már akkor elmagyarázni, hogy ők sem nem nemzetiek, sem nem szocialisták, arról már nem is beszélve, hogy semennyire sem németek. még talán munkásnak elment volna egyik-másik, de ő aztán biztosan nem, mostanra meg különösképpen levetkőzte mindenfajta munkásjellegét, amit valaha is álcából magára öltött, és itt ül velem szemben, meghívott egy igazán divatos olasz étterembe a belvárosban, és nem mondtam nemet, nem akartam nemet mondani, meg akartam tudni, mi lett belőle, főként miután megemlítette a telefonban, hogy éppen az államszocializmusban elkövetett testi fenyítésekről írja a doktoriját, és tudja, hogy engem is érdekel a téma, a bűntettek is meg a lusztráció is meg annak az elmaradása is, és hogy ő akkor elhozná a dolgozatot, és olvassam el, és mondjam el a véleményemet. udvarias volt és kedves, bár az igaz, hogy soha nem volt az ellenkezője, akkor sem, amikor nem sietett a segítségemre, mert utána félrehívott a sulifolyóson, és mondta, hogy ő nem tudta, hogy ezek mire készülnek, és sajnálja, mert engem nem kellett volna, csak azokat, így mondta, hogy ezek és azok, és őszinte sajnálkozás csengett a hangjából, hogy én beleestem az azok halmazába, mintha ebben az ő kétosztatú világában én valahol a semmiben lebegtem volna, nem voltam sem ez, sem az, de a fejemet acélbetétessel berúgni, főleg, miután már a földön feküdtem, talán mégsem kellett volna, ha már azt a szívességet megtette nekem, hogy valami semlegességet részemre legalább hallgatólagosan megítélt, bár én sohasem kértem ilyesmire. láthatólag jól megy a sora, drága ingben van, az ingujja éppen csak rásimul nagyméretű, acéllal és zafírüveggel keretezett órájára, ujján széles aranygyűrű, házas ember, legalább a felesége elviseli, ahogy mondani szokás. nézi az étlapot és az olasz konyháról beszél, meg éttermi szokásokról, meglát egy-egy fogást és reflexszerűen bennfenteskedik, hogy a magyar az azt se tudja, mi az a bucatini, csodálkozik, hogy milyen hülye vastag spagetti, meg hogy a kagylóhoz igazán adhatnának rendes caserecce-t, pedig azt hittem, ez egy normális hely végre, és persze hogy remélem rendesen úgy készül a bolognese, ahogy olaszban, guanciale-val, de legalábbis pancetta-ból, mert amúgy nem olyan jó.

próbálok a dolgozatra rátérni, ha már ezért ültünk össze, de nehezen tudom kiszakítani az étellel kapcsolatos bizonygathatnékjából, ehhez ő igenis jobban ért, sőt, bármihez és mindenhez jobban ért, és nem tudom nem tovább folytatni a gondolatmenetet, miközben csak választunk nagy nehezen egy-egy tésztát, vagy ahogy ő mondja, pasztát, de ezt is úgy mondja, hogy nem lehet másra gondolnom, mint hogy ő felsőbbrendű – felsőbb rendű, mint az olasz étterem, felsőbb rendű, mint a személyzet és körülöttünk a többi vendég és ami a legfontosabb, felsőbb rendű, mint én. míg készül az ételünk, csak előhalássza a dolgozatot, a háromszáz oldalt súrolja, nagy munka, vaskos munka, rengeteget dolgozott vele, meséli az éjszakába nyúló levéltári kutatómunkát, az interjúkat az érintettekkel, a forráselemzések végtelen sorát, én a sörömet kortyolgatva lapozgatom a művet, impozáns ígéret, nagy falat, bemutatni az esendő emberi testekkel szemben elkövetett minden hazai kommunista bűnöket és azok utóéletét is, mégis, mi motiválta pont erre, kérdezem, és ezen a ponton talán először nézek mélyen a szemébe, mert azért én csak-csak sejtem, mi motiválta, önigazolás, mi más motiválhatta volna, mindig önigazolás motiválja ezeket, akármit is csinálnak, legyen szó a sajtról vagy a tésztáról vagy a terrorról, csak igazolja szépen az egyik szenvedés a másikat, előbbi erőszak az utóbbi erőszakot, igazságtalanság a rákövetkező igazságtalanságot és így tovább a végtelenségig. mert a bosszú vérvonala, az nem szakadhat meg soha, és ha az én akármilyen rokonomnak kiverték a fogait a rohadék vörösök, ha a tetves kommunisták ütötték-verték-pofozták és a szájába hugyoztak és az összes közhelyek, amiket ilyenkor felemlegetni szokás, akkor nekem itt a mában minden jogom megvan tizenévesek koponyáin kigyakorolni a tökéletes rúgómozdulatot, még úgy is, hogy a törött csontba beleakad az acélbetét és hosszú másodpercekig kell kínlódni, mire kicuppan a szerencsétlen vérző komcsi ivadék fejéből a bakancs.

személyes érintettség – válaszolja már-már exkuzálóan, én pedig majdnem felnevetek, tessék, meg is vagyunk, személyes érintettség, hát persze, mi más volna, anélkül ebben az országban nincs náci, ahogy nincs bolognai szósz sem mittudoménmilyen szalonna nélkül, ezt is, azt is röhögi csak az ember, kiköpi, mert nem az igazi. nincs önigazolásmentes náci, a gyűlöletnek mindig megvan az eredője, mint a mély ízeknek a szalonnazsír. rettenetesen büszke lettem magamra hirtelen, hogy így megfejtettem őt egy perc alatt, a dolgozat nélkül is meg tudtam fejteni, nem kell ahhoz nekem többszáz oldal, hogy rátaláljak az ő eredőjére, még csak bevallania sem kell, minden kiszólásával, minden mozdulatával, minden pillantásával erről az eredőről beszél, kivéve talán most, amikor kihozzák a tésztákat, és nem bírom ki, hogy ne vigyek be egy szépen megkomponált ütést, mert ennyit még én is tudok, ezt a kicsinyes bosszút, hogy erre a tésztára viszont kell a parmezán és kérek is parmezánt de nem ám úgy, reszelve, mint azok, hanem azt mondom, hogy parmezánforgácsot lesz szíves, direkt ilyen szép mesterkélten, és a pincérnek felcsillan a szeme, mert itt, ezen a helyen, a sznobokat nagyra értékelik, és már hozza is a célszerszámot, speciális sajtreszelő, sajtvágó vagy sajtkés vagy mi a bánat, azt hozza elő külön a konyhából egy darab parmezánnal és parancsoljon az úr felkiáltással precízen forgácsolni kezdi a drága sajtot és én szakértő szemekkel vizslatom végig a folyamatot, nagy mellénnyel helyeselek közben és még azt is megkérdezem, nem kér-e a saját tésztájára, de addigra már láthatóan én győztem, mert megtörten és elnémultan ül és üveges tekintettel bámulja a vörös szószra lágyan aláhulló sajtreszeléket.

„Mint kutatásaim során kiderítettem, apai dédapám, id. Seblik János, maga is tevékenyen részt vett, ÁVH ezredesként, a recski kínzásokban. A rabok egymás között csak, mint „bőrszakértőt” emlegették, ugyanis előszeretettel alkalmazta a kínvallatások során a magasabb és mélyebb hámrétegek szisztematikus felsértését, többek között smirgli, ráspoly, reszelő segítségével.”