Romana Petri: Elmagyarázom (Ti spiego) regényrészlet (online megjelenés)

Mario,

megkaptam leveled, és igencsak felkavart. Mondanom sem kell, nem számítottam rá. Tizenöt éve váltunk el, amíg itt voltál, a kapcsolatunk végig kiegyensúlyozott, mondhatni baráti volt. Persze két gyerekkel nem is történhetett másképp, de mi még ezen is túlmentünk, jobban csináltuk, mint mások. Aztán hat hónappal ezelőtt közölted velünk, hogy a munka miatt el kell költöznöd, hogy elmész a tengerentúlra. Ez mindhármunkat megindított egy kicsit. Amikor vacsora után elmentél, Ruggero megkérdezte: De hát nem a gyerekek azok, akiknek a tengerentúlra kellene költözniük? Nem tudtam, mit felelhetnék neki, de Riccardo kisegített: Igen, ezért költözött el ő.

Néha irigyellek, vicces lehet, hogy a saját gyerekeid gyereknek tartanak. Én mindig egy biztos pont voltam, az anya, aki reggeltől estig dolgozott. Te meg az, aki ha megjött, felrúgott minden szabályt. Veled a földön ettek, nem mosakodtak, hallhatták a különös telefonbeszélgetéseidet a szeretőiddel, amikor azt hitted, ők már alszanak, ha rosszul ment nekik az iskola, nem szidtad meg őket. Számukra inkább voltál báty, mint apa. Kár lenne tagadni, hogy szenvedtek is ettől eleget.

De a leveled felkavart. Ezért is válaszolok ilyen későn, nem tudtam, mit is mondhatnék neked, mert amit te írtál, az felzaklatott. Tizenöt éven keresztül párhuzamos életet éltünk a gyerekek miatt, de csakis őmiattuk tettük, egyébiránt végig két külön sínen futott az életünk.

Az utóbbi napokban leginkább csak egy dolgot kérdezgettem magamtól, azt kérdezgettem, mit akarsz tőlem valójában. És miért most, miért pont most, amikor ekkora távolság választ el minket. Szóval ez hozzád az első kérdésem, mert a leveledben erre nem adtál magyarázatot, sőt, szokásodhoz híven mindent természetesnek vettél. Be kell vallanom, egyvalami igencsak megnevettetett: amikor egy ponton megkérdezted, te voltál-e életem legnagyobb szerelme. Ebből tökéletesen rád ismertem: ez te vagy. Mindig ezek az osztályozások; mennyit szenvedtél tőlük egész életedben! Egyre különösen emlékszem, egy bizonyítványféleségre, sőt kettő is volt, amiben az iskolai tantárgyak helyett az érdemeket és a hibákat tüntetted fel. Az egyik bizonyítvány azé a lányé volt, akivel előttem jártál, a másik az enyém. Hihetetlen, tényleg mennyire hasonlítottak egy iskolai bizonyítványra! Mielőtt még véleményeztem volna, elképzeltem, ahogy bemész egy papírboltba, keresel egy füzetet, ami pont olyan színű, pont olyan alakú, mint egy bizonyítvány, aztán ahogy gondosan kitöltöd, rászánva az időt, hogy élethű mása legyen az igazinak. Egy este, vacsora után adtad át mind a kettőt. Megvártad, hogy végigolvassam, én ültem, te előttem álltál, s amikor becsuktam, azt mondtad: Ezt azért, hogy mindig tudd, mért téged választottalak. Úgy rémlik, rád mosolyogtam. Mást nem is tehettem, annyira lelkes voltál, meg voltál róla győződve, hogy ez a legnagyszerűbb szerelmi vallomás, amit csak férfi tehet egy nőnek. Én viszont, hogy őszinte legyek, és elnézést, hogy csak ilyen későn szólok, ezt a két bizonyítványt kissé sértőnek éreztem. Én nem akartam senkinél jobb lenni. Kettőnk közül mindig te voltál az, aki a legjobb akart lenni.

Most már elmúltunk hatvanévesek, erre te azzal jössz, hogy te voltál-e életem legnagyobb szerelme. Nem kérdezted, amíg házasok voltunk, se az elmúlt tizenöt évben, amíg még egy városban laktunk, pedig lett volna rá elegendő alkalmad, nem? Aztán elmész a világ másik pontjára, és alig egy hónap múlva írsz nekem egy levelet, amitől szóhoz sem jutok.

A mi korunkban ez már egy gyerekes kérdésnek hat számomra, mintha nem tudnád, hogy az életben a szerelem nem verseny tárgya. Tudod, hatvanévesen az elsőségek egyre kevésbé vannak ínyemre. Meg aztán szeretnélek emlékeztetni, hogy mindketten újraházasodtunk. Én több mint tíz éve, te pedig, számos kaland után, három éve, egy igen fiatal és csinos nővel, akivel egy bizonyára igazán különleges élményen osztoztok. Egy másik földrészre költöztél, sikert sikerre halmozol a munkádban, és alig több mint egy éve született még egy gyereked. Bocsáss meg, de nem értelek. És most, mielőtt számomra érthetetlen vizekre evezne a beszélgetés, két dolgot kérdezek tőled. Az egyik, hogy mit akarsz tőlem, a másik, hogy a kényelmes e-mailek korában miért hagyományos levelet írsz, és miért kéred, hogy én is így válaszoljak.

Ölel,

 Cristiana

Nézd, bizonyára megbolondultál, más magyarázat nincs. Épp most olvastam el a leveled, és teljesen összezavarodtam. Azt mondod, szeretnél igazi leveleket küldeni és kapni, igazi borítékban, felbélyegezve, mert át szeretnéd élni a várakozás örömét, mert este, mikor hazaérsz, szeretnéd, ahogy te fogalmaztál, „izgatottan” felnyitni a postaládát, s látni, ott lapul-e már a levelem, és mert tetszik a gondolat, hogy számolni kell a késésekkel. Azt írtad, szeretnél visszafele menni, hogy a számítógép bekapcsolásában nincs semmi költői. Első kérdésemre viszont csak annyit feleltél, hogy „nagyon hiányzol”. Mario, most csak viccelsz, ugye? Mit akarsz azzal mondani, hogy hiányzom? És mégis: mióta? Most nem akarok a házasságunkról beszélni, egy kicsit később, ha lesz ennek a levelezésnek folytatása, talán fogunk, pillanatnyilag csak az elmúlt tizenöt évről szeretnék írni, amikor is civilizált, elvált párt alkottunk, akik ugyanabban a városban éltek, és rendszeresen látogatták egymást, de csak a gyerekeik társaságában. Mert mi miattuk találkoztunk, emlékszel? Amikor szétmentünk, tíz- és nyolcévesek voltak, kicsik, de nem annyira, hogy ne fogják fel, ezért próbáltuk megkönnyíteni a dolgukat, és ennek eredményeképp végül barátok lettünk. Talán hihetetlenül hangzik, de ekkor ismertük meg egymást igazán. Nem volt több meg nem értés és veszekedés, egyik napról a másikra harmonikusabbá vált a kapcsolatunk. Ez azonban ennyiben ki is merült. Például nem nyaraltunk együtt soha többé, az első perctől tudtuk, én talán előbb, mint te, hogy a gyerekeknek fontos tudniuk, hogy nincs semmi esély az újrakezdésre, nincs semmi értelme hiú ábrándokat kergetni. Néhány vacsorára, szülinapi zsúrra, előkarácsonyozásra korlátoztuk magunkat. Úgy érzem, szülőként is jobban teljesítettünk elválva, mint férjként és feleségként. Őszintén szólva úgy hiszem, hogy a bűntudat-komplexusod legyőzésében is sokat segített. A te hibádból mentünk szét, de végül is ezt a hibát is meg lehet érteni.

Továbbra is ragaszkodsz ehhez a legnagyobb szerelem dologhoz. Mit vársz, mit mondjak? Két egészen eltérő képünk van a szerelemről. Jól emlékszem, hogy szerettelek, de arra is emlékszem, mennyit szenvedtem, és hát tudod, mi a véleményem, a szeretet és a fájdalom nálam nem igazán fér össze. De erről évekig vitázhatnánk. Te sosem tudtad megérteni, hogy a szerelem hozzátartozik a jólléthez, én viszont igen, sőt, csak ilyen módon tudtam rágondolni. Éppen ezért engem sokkal inkább ért hidegzuhanyként a házasságunk, mint téged. Sőt, egy ponton azt sem értettem már, hogyan házasodhattunk össze, ezt kérdezgettem magamtól, miközben még mindig nagyon szerettelek. Elégedj meg azzal, hogy egy szerelmem voltál, a gyerekeim apja, egy férfi, akivel huszonöt évet megosztottam az életemből. Ahhoz képest, hogy nem szeretek szenvedni, elég állhatatos voltam, nem gondolod? De a dolgok nem így működnek, az igazság az, hogy jó darabig, amíg együtt voltunk, észre se vettem, hogy szenvedek. Tudom, ez abszurdnak tűnhet, de így volt. Aztán meg annyira nem is abszurd. Nem is gondolnád, mennyi ember szenved úgy, hogy közben észre sem veszi. De én egy idő után észrevettem, és akkor minden nagyon gyorsan történt. Azért is, mert ha igaz, hogy a te hibádból váltunk el, akkor az is igaz, hogy elhagyni viszont én hagytalak el. És nem került semmibe, kicsit sem. Sőt, meg se rázott. És ezen is megdöbbentem; hogy érhet véget a fájdalom egyik pillanatról a másikra, miért pont akkor, már elnézést, de ez is egy lehetséges kérdés: tényleg annyira szenvedtem? De erre nem adhatok választ, aki nem szeret szenvedni, az visszaemlékezni se szeret a szenvedésre. Azt mondják, hogy akinek boldogtalan gyerekkora volt, az próbálja elfelejteni. Ki tudja, talán ez érvényes a házasságokra is. Ezek után, már elnézést, de miért tartod magad életem legnagyobb szerelmének? Már nem emlékszel, hogy viselkedtél huszonöt éven keresztül? Mert tudod, ha igazán életem legnagyobb szerelmének tartod magad, akkor ebből arra kell következtetnem, hogy neked meg én voltam az. És ebben, már ne is haragudj, még ha a gyerekeink életére is esküszöl, nem tudok hinni.

Ha annyira ragaszkodsz hozzá, küldhetek ezúttal is levelet, igazi borítékban, felbélyegezve. Viszont bocsáss meg az őszinteségért, de nem fogom izgatottan várni a választ, legfeljebb kíváncsian.

            Cristiana

Mario,

azt mondod, újra kissrácnak érzed magad. Nem gondolod, hogy idejekorán hülyülsz meg? Hatvanévesen az ember még fiatal, meg aztán egy olyan szép feleség mellett, mint a tiéd, egy olyan kicsi gyerekkel, az, hogy a levelezésünknek köszönhetően fiatalodsz meg, ne haragudj, de súlyos állítás. Tudod jól, hogy nem vagyok racionális típus, sokszor tettem róla tanúbizonyságot életünk során, de úgy látom, ennek a racionalitáshoz semmi köze, te most visszafejlődsz, és ráadásul a lehető legszokatlanabb módon, amiről valaha hallottam. A férfiak, ha vissza akarnak térni fiatalságukhoz, inkább menekülnek idős feleségeiktől. Milyen őrültséget vettél a fejedbe? Már a fiatalságunk puszta gondolatának is el kellett volna borzasztania. Mondd csak, számot vetettél az évekkel? Tizenöt éve váltunk el, húsz évig voltunk házasok, előtte öt évig udvaroltál, az összesen negyven. Ez egy tetemes mennyiség, az életünk kétharmada. Egy játék, amit nem tudok megfejteni. Ki tudja, talán a tény, hogy olyan messzire költöztél, egy olyan országba, ahol nem ismersz senkit, ahol nem beszéled a nyelvet… talán ez teszi. Beszélned kellene a pszichiátereddel, neki írj, ne nekem. Én nem nagyon értek ezekhez a dolgokhoz, tudod jól, mi a véleményem. Talán mindannyiunknak jót tenne elmenni egy pszichiáterhez vagy egy terapeutához, bár én sosem éreztem rá késztetést, mindig jobb szerettem én magam megmenteni magam. A bizalmi orvosom, mint tudod, gyerekkori jóbarátom, és nem pszichiáter, hanem egy nagyon intelligens ember. Mindig azt mondogatja, hogy az egyetlen dolog, amit fejlesztenem kell magamon, az egy védőréteg, amivel egyszer s mindenkorra befedhetem az egészséggel kapcsolatos félelmeimet. Mindig, amikor felkeresem, azzal zárja a beszélgetést, hogy: „önfegyelem, Cristiana, gyakorold az önfegyelmet”, és ez jól is megy mindaddig, amíg jól érzem magam, de mihelyst valami szokatlan jelet produkál a testem, ami hatással lehet az életemre, nos… akkor nehéz fegyelmezni magam. De már jó ideje így működöm, nagyjából amióta téged ismerlek. Talán te vagy a félelmeim kiváltója? Nem, ezt nem bírom elképzelni. Én vagyok a magam félelme, tehát nem félhetek magamtól. Tetszik? Egy filmben hallottam, és bevésődött az emlékezetembe. Ezt ismételgetem a legrosszabb pillanataimban, és meg kell mondjam, elég jól bevált. De az is igaz, hogy a védőréteggel bevont félelmek ötlete nem nagyon győzött meg. Mégis miért ne félhetnénk? Az élet gyönyörű, de éppúgy lehet borzasztó is. Igaz, a túl sok félelem még borzasztóbbá teheti az életet, és ugyanígy, ha kevesebb van, nem lehet más, csak könnyebb.  Viszont nem tetszik az a gondolat, hogy csak azért kell megszabadulnom a félelmeimtől, hogy elhitessem magammal, hogy jobban is érezhetem magam. Persze szeretném jól érezni magam, de azzal a bizonyossággal, hogy nem fogok megbetegedni. Minden mást elviselek, a fájdalmat, a küzdelmet, a sorscsapásokat, de miért vannak betegségek? Mi értelmük van? Nem lehetne egyszerűen meghalni és kész, megaláztatások nélkül? És azért kéne kezeltetnem magam, mert félek a betegségektől, attól az iszonytól, ami végül mindnyájunkat utolér? Nem inkább azoknak kellene kezeltetniük magukat, akik másképp gondolkodnak? Nem ők azok, akik egy kicsit megőrültek?

De hagyjuk, már ezt a beszélgetést is ezerszer lejátszottuk. Végül is a sors kegyeltjének érzem magam, én csak attól félek, hogy megbetegszem és hogy a szeretteim megbetegszenek. Nem úgy, mint te, aki mindentől félsz, és mihelyst szóba kerül a halál, témát váltasz. Te sokkal jobban félsz a haláltól, mint én. Majdnem mindenki jobban fél nálam. Érthető, ha szinte soha senki nem akar róla beszélni.

Szóval semmi kedvem visszamenni negyven évvel, és ez nem racionalitás kérdése, inkább az erőfeszítésé. Szeretném megőrizni az erőmet arra, ami még előttem áll, semmint hogy előássam azt, ami már elmúlt.

Igen, igaz, az első levelemben azt írtam, felkavartál. De természetes, hogy ez így történt, álmomban sem gondoltam rá, hogy írsz nekem. Most meg, ahogy hazajövök, már megszokásból vetek egy pillantást a postaládára. És hogy a te leveledet vagy a villanyszámlát találom, egyre megy. Örömmel olvasom leveleidet, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy majd’ kiugrik a szívem a helyéből. És szeretném, ha te se mondanál ilyesmiket.

Szia,

Cristiana

Hihetetlen! Másodpercről másodpercre rekonstruáltad az első találkozásunk történetét! Hogy emlékezhetsz minden apró részletre? Én nem emlékszem se a ruhámra, se a körömlakkom színére, se a nyakláncomra, se arra, hogy mit rendeltem a bárban, se az újságra, amit a kezemben fogtam. Ha nem lennék biztos a jóhiszeműségedben, azt hinném, csak a hasadra csapva találtad ki, hogy lenyűgözz. Én ezekre a dolgokra már egyáltalán nem emlékszem. Emlékszem persze az első találkozásunkra, de csak úgy összességében. Hogy őszinte legyek, egy mondatot nem tudnék felidézni a beszélgetésünkből. Ellenben úgy látszik, te egy diktafont hurcoltál magaddal aznap. Elámultam, elhiheted. A házasságunk hosszú évei alatt egyetlenegyszer sem beszéltél így az első találkozásunkról. Fiatalok voltunk. Szomorú, de így van. Egyszer csak az ember már nem az. És egy pillanat alatt változik meg, tudod? Emlékszem rá, percre pontosan meg tudnám neked mondani, velem mikor történt, ezek olyasmik, amiket az ember nem felejt el. Emlékszem, a tükör előtt álltam, és fennhangon így szóltam: Most már a halálon kívül az öregségre is gondolnom kell. És megmondhatom, hogy ha előző nap, de miket beszélek, az előző percben bárki azt állította volna, hogy hamarosan öregnek fogom érezni magam, kinevetem. Nem fokozatosan történik: hirtelen leszünk fiatalokból öregek, és a baj az, hogy közben meg a fejünkben nincs változás, mert én például ma is, ha megkérdezel, mennyi idősnek érzem magam, még a legrosszabb napjaimon se mondanék harmincötnél többet. Szörnyű, végtelenül szomorú. Az elménk megtagadja, hogy kövesse a testünket, mintha felvenné a harcot a sorssal. Nekem továbbra is sikerül túljutnom a bajokon. De nem azért kerestél meg az óceán túlpartjáról, hogy aztán ilyen ostobaságokkal traktáljalak.

Azt kérdezed, mit adnék, hogy újraélhessem azt a napot. Nem tudom megmondani. És amúgy miért pont azt a napot? Nem vagyok az első idők megszállottja. A szerelmi történetekben az első idők mind egyformák, a különbséget a későbbiek adják. Ha te akkora jelentőséget tulajdonítottál ennek az első napnak, akkor az azért lehet, mert már másnap érezted, hogy valami megváltozik. Valószínűleg magadnak se vallod be, de valami már akkor elkezdődött. Az első időkre való emlékezés csak egy jó módszer, hogy ne kelljen szembenézned a későbbi életünkkel. Hány nő kellett ahhoz, hogy egy szép gyűjteményed legyen az első alkalmakból?

Tudod, biztos, hogy nem az első alkalmunk volt a legjobb. Ha az első alkalmunkról akarsz írni, már most megmondom, hogy kész katasztrófa volt.

Szia,

Cristiana

Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. A levélnek, amit korábban küldtél, bármelyik exfeleség örült volna. A valóság az, hogy a látszat ellenére még mindig sok rendezetlen adósságunk van egymás felé. Vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy neked van rendezetlen adósságod énfelém. Nyilvánvalóan nem tudunk mindent magunk mögött hagyni, és bárhogyan is próbáljuk, a múlt így is, úgy is követni fog. Az egyetlen különbség abban áll, hogy mennyire tudjuk távol tartani magunktól. Én szerintem azok között vagyok, akik a leginkább messze tartják. Neked, mondanom se kell, mindig a szemed előtt lebeg. Nem tudom, melyik az egészségesebb viszony, őszintén szólva mindig a magamét tartottam annak, de ki tudja, talán tévedek. De még mindig nem értem, mit vettél a fejedbe, mit akarsz ezzel a visszatérés az ifjúsághoz dologgal, azáltal, hogy nekem írogatsz, mintha hirtelen, valami filológiai túlzástól vezérelve, az, hogy együtt voltunk fiatalok, azt jelentené, hogy szükség van rám is ehhez a te visszatérésedhez, mintha nélkülem nem lenne lehetséges, csak azért, mert akkoriban én is ott voltam, elég sokáig, gyakorlatilag a fiatalságod végéig. De ezek az idők elmúltak, Mario, már elvesztek, úgy értem, még ha el is indulnánk, hogy megleljük azt a két fiatalt, akik együtt voltunk, eredménytelenül járhatnánk a világot. Az a két fiatal meghalt, hát nem érted? Most azok vagyunk, akik vagyunk, azok, akik voltunk, már jó rég levonultak a színpadról. Én nem érzem magam fiatalabbnak azáltal, hogy neked írok, sőt, ha őszinte akarok lenni, a levelezésünk inkább csak felelevenítette a régi szenvedést. Nézd, bennünk nincs semmi közös a Szerelem a kolera idején szereplőivel, a miénk nem egy hiányzó szerelem volt. Amikor a regényben a pár először éli meg a fizikai szerelmet, hatvanhárom évesen, bár nem túl esztétikus az egyesülésük, mégis hihető, hogy ebben az első ölelésben meg tudják találni a fiatalságuk erejét. Nagy lépés ez a részükről, a várakozás erejével képesek legyőzni a teret és az időt. Így, ha túlzottan irodalmias is, sikerül visszaszerezniük fiatalságukat. De mennyi időre? A könyv utolsó mondata: „amíg csak élünk”, de meddig él még két hatvanhárom éves? Talán arra a kevés időre, ami még előttük áll, képesek megőrizni a csodát, sőt, biztos, hogy sikerül nekik, mert ők akarták így. Miután elhatározták, hogy bepótolják az elvesztett időt, már nem volt más választásuk.

Egy efféle történethez egy rövid fiatalkori viszonyt követően hosszabb ideig kellett volna más házastársának lennünk, és ha most újra találkoznánk, a levelezésünk által tényleg újra fiataloknak érezhetnénk magunkat.

Te nem hallod, milyen hamisan cseng ez a mondat? Újra fiatalok. Lehetetlen, a fiatalság egyszeri időszak, ha rosszul sikerült, ez van, nem lehet újrajátszani. Márquez hősei is, hiába találkoznak újra és lesznek boldogok, mégiscsak öregek. A boldogságukban tudok hinni, de a megtalált fiatalságukban, elnézést, de nem.

Nézd, te emlékszel dolgokra, amiket én már elfelejtettem, de talán olyasmi is van, amit meg te felejtettél el, ellenben én határozottan emlékszem rá. Húszévesen ismerkedtünk meg, huszonöt évesen házasodtunk össze, harmincöt évesen lett gyerekünk, de nem azért, mert addig nem sikerült, egyszerűen így akartuk. Tíz év házasság után döntöttünk úgy, hogy legyen gyerekünk. Egy megfontolt döntés volt, jól mondom? És te, emlékszel rá, mit tettél, amíg terhes voltam? Lefeküdtél a legjobb barátnőmmel, és amikor gyanakodni kezdtem, adtad nekem a hülyét, azt mondtad, az agyamra ment az állapotom, és olyan meggyőző voltál, hogy hittem neked. Mielőtt veled beszéltem, telefonon kérdőre vontam Martát, de ő persze tagadta. De ő volt a legjobb barátnőm, tényleg szeretett, és a hangján éreztem, hogy valami nem stimmel, ezért hoztam szóba aznap este előtted is. De te ügyesebb voltál, mint ő, megjátszottad az elképedést, és a fejedhez kaptál. Most is látlak magam előtt, ahogy leülsz, sőt, lerogysz a díványra, és a fejedet fogod, mint aki arra ért haza, hogy akit otthon hagyott, az megőrült. Mario, őszintén elkeseredettnek tűntél, ezért hittem neked, és másnap felhívtam Martát, hogy bocsánatot kérjek tőle, és hallottam, ahogy fellélegzett, de nem akartam foglalkozni ezzel, tényleg hittem benne, hogy csak miattam van zavarban, mert hittem neked, és azt akartam, hogy ti ketten megbocsássatok. De aztán kiderült az igazság. Véletlenül, mint mindig, és ezúttal nem tudtad tagadni. És te, emlékszel arra a napra? Meggyőződésem, hogy egyáltalán nem. Mindig ilyen voltál, csak arra emlékszel, ami kellemes neked. Aznap elkeseredetten sírtál, azt mondtad, az ő hibája, hogy észrevétlenül behálózott, hogy egy ideje már eleged volt, csak nem tudtad, hogy vess véget ennek, és egyenesen meg is köszönted, hogy véletlenül felfedeztem a dolgok állását. Hónapok, Mario, hónapok teltek el úgy, hogy nem tudtam semmit, hogy ti ketten a bolondját járattátok velem. De annyira el voltál keseredve, hogy ismét téged választottalak. De gyengeségből tettem, mert a fiunk még kicsi volt, és mert úgy éreztem, nekem kell megvédenem azt a semmit, amivé oly rövid idő alatt váltunk. Nem bírtam volna egyedül maradni a gyerekkel, erre nem voltam felkészülve. Gyengeségből maradtam, de közben már tudtam, miként állnak a dolgok, és ha te már el is felejtetted, de aznap azt mondtam neked, hogy elvesztünk, hogy minden elveszett. Számomra a házasságunk egy rémálom volt, amiből mindig próbáltam felébredni.

Biztos, hogy továbbra is levelezni akarunk?

C.

Romana Petri: Elmagyarázom (Ti spiego) – regényrészlet
Róma, Cavallo Di Ferro, 2010
Vicenza, Neri Pozza Editore, 2015
Fordította: Sokcsevits Judit Ráhel