Feketemosó: Számadás után

A hulló pelyhek súgták meg, mindenki szemében, / aki valaha ismerte, én a tizenkét éve halott anyám / lánya vagyok, sohasem az, aki – Horváth Florencia írja a Feketemosót.

I.

Akartam jönni, jönni akartam, bizonyítani,
lesz ez még tovább. A vonaton megtartotta
nekem az ajtót, gyorsítottam, ne kelljen sokat
várnia. Akkor ismertem fel, akkor ismert
fel, pedig legalább tíz éve nem láttuk egymást,
és tíz évvel ezelőtt én alig egyméteres gyerek
voltam. Csak mosolygott rám, végül kérdezett
is, meséltem, mindjárt végzek a magyar szakon.
A férje nekem jött korábban a folyosón, én
kértem bocsánatot, most morcosan állt, aztán
mikor odasúgta neki, hogy a Margit lánya, láttam
a kemény férfiarcra kiült szégyent. Illedelmesen,
csókolommal köszöntem el a hetvenes éveikben
járó tanítónőéktől. Álltam a peronon a szakadó
hóesésben, zakatolt előttem a szerelvény, ilyenkor
mindig azt képzeltem, viszi a gondokat tovább.
A hulló pelyhek súgták meg, mindenki szemében,
aki valaha ismerte, én a tizenkét éve halott anyám
lánya vagyok, sohasem az, aki. Hogy nemcsak
az életem alakulását, de engem is mennyire
meghatároz ez a hiány. Úgy ültem be az állomás
előtt parkoló apám mellé, mintha természetes
volna, hogy végérvényesen egyedül maradtunk.

II.

Próbálkozások sora és a sok összegyűjtött emlék
sem volt elég, hogy teljesen el tudjak szakadni
attól, amit gyökereimnek tartok. Megfogadtam,
hogy erről többé soha, hogy mostantól csak a jövőt,
de bármennyire szerettem volna felnőni, saját
utat járni, sokáig tehetetlen voltam, múltamtól
szabadulni képtelen. Ezért nem sikerülhetett
semmi, amit az önálló énem, a teljesen csupasz
Florencia akart. Naponta kérdezgettem az Istent,
akkor miért kell felébrednem újra meg újra, és
átkoztam magamat, mert nem tudtam eltűnni
végleg, hiszen mégiscsak vezérelt a nyomhagyási
szándék. Én nem költészetre vágytam, hanem
nyugodt reggelekre, valahol bennem mégis
kinőttek a versek, hiába nem érdekelt semmi,
amiért mások két kezüket összetennék.

III.

Megrajzolom az apai ágat, egyelőre a szépapámig
tudom, sosem ismertem közülük senkit. Érteni
akarom, ki vagyok, de nem a földből, elmázolt
fényképekből összekaparni, hanem ráismerni arra
a szabadság rétegeiből, ami másnak természetes.
Ami az emberek számára egyértelmű, az többé
számomra se legyen már titok. Huszonegy évig
hittem, az anyámra kell hasonlítanom, ahogyan
az elvárások mutatták, de két hónap a gyerekkori
szobámban elég volt, hogy biztosan tudjam,
a legtöbb dologban az apám maradéka vagyok.
Érdekelni csak olyan tud, aki bár gyönyörű,
hideg és távolságtartó, amilyen ez a sokat
emlegetett Margit volt a kilencvenes évek
elején írt leveleiben. Az idealizált és csodált
alak, aki valójában teljesen idegen. És aki
idegenben fogant gyermek, az nehezen találja
meg övéit, már csak elhelyezkedni közöttük
egyetlen dolgom.

IV.

Akartam jönni, jönni akartam, ahogyan
mindenen, amin az életem múlt, túlestem
valahogy, úgy a szüleim is addig kallódtak
városokon át, amíg meg nem látták egymást.
Mennyit bántottam apámat, pedig számára
az elejétől egyértelmű volt, ahogyan már
az is, hogy belém legtöbb a Horváth-vérből
jutott. Látszik, hogy akartam jönni, jönni
akartam, mégsem érezhettem eddig, megérte
volna. Nagy nehezen anyám is megadta
magát, belenyugodott, hogy miután véghez
vitte terveit és annál jóval többet, az élete
rólam szóljon. Neki a testén kívül nem
kellett áldoznia, apám viszont tizenkét
éve bezárta magát a kisszobába, én pedig
azóta igyekszem helyette is fellélegezni.

V.

Holott megszűnni szeretnék, a fulladás
utáni mozdulatlan állapotban maradni
leginkább, mégis itt vagyok, egy új
fejezettel, titkokkal ugyan, de a feltárás
körül. Vissza már nem lehet lépni,
akárhogy akarok belenézni őseim
szemébe, akárhogy érdekel minden test,
amiből összegyúrt az Isten. Arra kell
ráérezni, milyenek a napok, ha már nem
veszem magamra súlyukat, nem az ő
terheiket viszem tovább. Ha vágyakozás
helyett felépítem végre azt, ahonnan
nemcsak elindulni lehet, hanem jól is
érezhetem benne magam. Ahol tiszta
a levegő, teljesülnek a kívánságok és
ahol minden az enyém. Ezt nevezem
el megérkezésnek.