Bálity Csaba: Apányi űr (online megjelenés)

Egy felnőtt embertől nagyobb körültekintés várható el, mint egy hatéves kisfiútól.  Egy érett nőnek legyen már több esze, mint egy gyereknek.  Az apa ezekkel a szavakkal próbálta a baleset felelősségét megosztani a nővel, aki láthatóan nehezen tért napirendre afölött, hogy kiszakadt a vadonatújnak mondott harisnyája.  Bár a felületét borító apró göbök miatt a harisnya nemhogy újnak, de még újszerűnek se tűnt, az apa nem tartotta jó ötletnek ezt a benyomását megosztani a nővel, akiről nehéz volt eldönteni, ingerült vagy ijedt. Nem lehetett felróni neki, hogy nem számolt az eshetőséggel, hogy a sötét kapualjból kilépve, éppen a járdán fogja fellökni egy biciklis. Az apa egy ideig bosszankodott a pechen, de később meggyőzte magát arról, hogy amennyiben a bizonytalan, egyensúlyát vesztett gyerek nem a fal felé rántja a bicikli kormányát, hanem a járdaszegély irányába, úgy az ott parkoló szürke Moszkvicsnak is nekimehetett volna, jóval nagyobb kárt okozva. A férfi a nyereg mögé kötözött seprűnyélnél fogva felállította a Csepelt, úgy látta, a bringának nem esett baja. A fiú a fal mellett állt szótlanul, már nem volt olyan diadalittas és magabiztos, mint mikor úgy hitte, a Köztársaság tér és a Népszínház utca közötti rövid szakaszt felnőtt segítség nélkül is meg tudja tenni. Némán nézte a lehorzsolt könyökét, nem fájt, csak kicsit csípett, miközben sok apró ponton kiserkent a vér. Olyan volt, mint az anyja által reggelire sütött bundáskenyér amikor összenyomta, abból szivárgott így elő a langyos, sűrű olaj. Az apja végül belátta, hogy lehetetlen a balesetért egyedül a nőt felelőssé tenni, így békülékenyebb hangra váltott, és nagyvonalúan vállalta az okozott kár megtérítését. Bejött a számítása, azzal, hogy nem vitatta a nő által mondott summát, engedélyt kapott arra, hogy csak egy bő hét múlva, fizetésnap után rendezze a tartozást. A nő maga is meglepődött azon, hogy a szemérmetlenül túlzó összegből nem próbált alkudni, így az ütemezésre vonatkozó kérésen nem akadt fenn. Arról persze nem lehetett tudomása, hogy a férfi hetek óta egy ablaktalan cselédszobában élt, a közeli sétatérre is leginkább azért ment ki a gyerekkel, hogy ne kelljen a dohos, nyomasztó lyukban ücsörögnie a stelázsira pakolt kompótok és összeszáradt szilvalekvárok között. A holmiját napokkal korábban összeszedte egy barna műbőr utazótáskába, pontosan tudta, mire a nő jön a pénzért, ő már árkon-bokron túl lesz. Nem tulajdonított az egész ügynek túlzott jelentőséget, a feleségére hagyott kártyaadósság összegéhez képest egy pár harisnya ára valóban bagatellnek tűnt. Kértél bocsánatot, kérdezte jó hangosan a fiától, miközben jobb kezével finoman lökött egyet a gyereken, hogy induljon már hazafelé, mielőtt a nő meggondolhatná magát.

A jelenet minden részlete megvan a fejemben. A Vay Ádám utca házainak falára kiült salétrom, a falfirkák, a földszinti lakások ablakaiba kitett, hervadt muskátlik, a lejáratok a szenespincékbe, a Teleki tér felől csörömpölve érkező villamos. Orromban érzem a forró aszfalt és a por szagának keverékét. Látom a szürke Moszkvicsot, ahogyan első kerekével félig a csatornafedélen áll, pedig a születésemkor ezt a típust már nem gyártották. Annyiszor hallgattam végig a sztorit, hogy minden részlete filmszerűen pereg a fejemben, mintha magam is jelen lettem volna. Ez az egyetlen történet, amelyet a nagyapámról hallottam, aki néhány nap múlva valóban lelépett, apámat soha többé nem látta. Csupán egy sárgásbarna tónusú fotó maradt róla, valamilyen vízparton állva, egy csónak mellől néz a fényképezőgép lencséjébe.

Apámnak kellett legyen más emléke is nagyapámról, elvégre nyolc évig voltak a szülei házasok, ő pedig majdnem hat volt, amikor biciklizni tanult. Biztosan rengeteg mindennapi apróság történt ennyi idő alatt, voltak ünnepek, közös étkezések, gondolom, nevettek is együtt, legalább addig, amíg nagyapám rá nem jött, a felesége nem szereti. Utána az estéit a közeli kocsma kártyaasztalánál töltötte, napról napra nagyobb adósságot felhalmozva. Hogy inkább védeni akarta a családját, vagy valamilyen más okból lépett úgy le, hogy nem csak a hitelezők, de nagyanyám se ismerte a tartózkodási helyét, nem tudható. A válást is a távollétében mondták ki. Azt se lehet megmondani, hogy apám életének első hat évéből, miért csupán az az egyetlen történet maradt meg az emlékezetében, amikor az apja biciklizni tanította, meg azt se, hogy az amúgy hallgatag ember ezt miért mesélte el annyiszor, a legkülönbözőbb helyzetekben, minden alkalommal szóról szóra ugyanúgy.

Évtizedekkel később valamilyen rég nem látott ismerős hívta fel apámat szabadkozva, hogy csak késve értesült a szomorú hírről, ezért nem tudott ott lenni a temetésen. Apám megnyugtatta, hogy semmi baj, ez teljesen érthető, nem mondta, hogy neki se szólt senki, pedig ugyanott lakott, a Vay Ádám utcában, a kapualjba kitett táblán még mindig nagyapám neve állt, ráadásul a telefonkönyvben is benne voltunk. Miután letette a kagylót, a telefonasztal melletti ajtófélfának támasztotta a homlokát, annyit mondott, leginkább magának, hogy meghalt az apja. Hátulról láttam a széles vállát, és ahogyan az egész testét rázta a néma zokogás. Kamaszként viszolyogva néztem a jelenetet, kicsit szántam is apámat, de sokkal inkább irritált. Ezúttal nem azért, amiért máskor, hogy mindenkinél mindent jobban tud, a kinyilatkoztatott, megfellebbezhetetlen igazságaiért, hanem a drámázása miatt. Úgy tett, mintha bármi változott volna attól, hogy meghalt valaki, akiről negyven éve senki nem tudott semmit a családban. Pontosabban attól, hogy megtudtuk, meghalt. A szobámba mentem, pedig napok óta készültem az esti kupadöntőre. Apám végül a zárt ajtón keresztül kiabált be, menjek, nézzem a meccset. Szótlanul ültünk egymás mellett, a szemem sarkából láttam, ahogy bámul maga elé, valahol egész máshol jár. Mintha a könyökéről, amelyet a józsefvárosi mellékutca piszkos járdája felhorzsolt egyszer régen, megint lejött volna a plezúr.

A meccsnézés volt az egyetlen közös programunk, nem jártunk sehova, se kettesben, se hárman anyámmal. Ezek is csak addig voltak közös ügyek, amíg el nem kezdtem kamaszodni. Évekbe telt, míg megszerettem a futballt, eleinte, amikor  a csapatokat nem ismertem,  a les szabályt nem értettem, pont ezek miatt az együttlétek miatt kezdtem el focit nézni, akármennyire is unalmas volt. Pár évvel később már nem együtt néztük a tévét, csak egymás mellől, mindkettőnk mondta a magáét, hol a bírót szidtuk, hol az ellenfelet, néha, egy-egy elszalasztott lehetőség után még a saját csapatunk játékosait is. Egymáshoz nem nagyon szóltunk. Amikor elég idős lettem hozzá, általában Máté haveromnál néztem a meccseket, hogy ne kelljen otthon szagolnom a Symphonia bűzét, meg apám hülyeségeit hallgatni, bosszantott, hogy reménytelenül elfogult, képtelen volt elismerni, ha az ellenfél jobb volt.  

Magamnak se akartam bevallani, hogy irigylem a barátomat, akivel együtt szurkoltuk végig a közvetítéseket, mert ő haza tudott menni úgy, hogy az apja nem ült a nagyszoba foteljában, újságot olvasva. Az ő lakásukat nem töltötte be az örökösen bekapcsolt Kossuth rádió hangja, a vízállásjelentés, meg érdektelen emberek eszmecseréje, amire persze senki nem figyelt, hiszen nem lehet egyszerre olvasni és rádiót hallgatni.  Sose beszélt róla, hogy az apja meghalt, lelécelt vagy soha nem is létezett.

Az én apám folyton a közelemben tartózkodott, bár igazából együtt csak egyetlen alkalommal voltunk. Talán nyolcadikos lehettem, amikor egy iskolai rovarirtásnak köszönhetően két nap tanítási szünetet rendeltek el. Már nem tudom, apám miért nem dolgozott éppen, de erre a két napra kiléptünk a megszokott életünkből, persze csak a magunk szánalmas módján.  Az időtlen idők óta épülő nyaralóba mentünk ki, amihez téglánként kellett összespórolni a pénzt. Hétvégente rokonok és ismerősök hordták a maltert, későbbi nyaralások reményében, de így, hét közben csak ketten értünk rá apámmal, hogy a házban az aljzatbetont kiöntsük. A falak már álltak, a födém is megvolt, a nedves maltertól nyirkos lett a levegő. Megkaptam apám egyik munkásruháját, fel kellett tűrni az ujját  meg a szárát is, dőlt belőle az izzadság és a cigarettafüst szagának keveréke. Toltam a félig megpakolt talicskát, csak a betonkeverő monoton zúgása hallatszott. Apám két napon keresztül mesélt. Arról, hogyan lőtte ennyi idős korában csúzlival a verebeket a Köztársaság téren, meg egyszer egy lány miatt a házmesterék Bandi fiát is. Néha kérdeztem, már nem emlékszem miket. Biztosan sok minden másról is szó esett a csúzlizáson kívül, ezzel nem lehetett volna két napot eltölteni, de nem is rémlik semmi, csak az az izgatott, remegésszerű érzés, ami a hasamból indult, aztán betöltötte az egész testemet. Az eufória, hogy most valami nagyon különleges dolog történik. A második nap délutánjára elkészültünk a betonozással. A kocsiban már alig szóltunk egymáshoz, mindketten tudtuk, lejárt ez a  kitüntetett idő.  Ahogyan otthon fürdéskor dörzsöltem a fejemet, hogy kimossam a hajamból a finom cementport, az agyamból is kiöblítettem ezt a két napot. A következő években szinte vágtam a centit az érettségiig, úgy terveztem, amint önálló keresetem lesz, lepattanok otthonról. Végül apám már a ballagáson se volt ott, a testében átszakadt át egy érfal. Húsz évnek kellett eltelnie, hogy ha rá gondolok, ez a betonozós két nap jusson az eszembe, ne az összes többi. Pedig az egykori nyaralóban lakom egy ideje, mikor elváltam, nem volt hová költözni, ez meg éppen elég nagy egy embernek, még ha messze is van mindentől, meg a távolságibusz is ritkán jár. Mikor nálam vannak a gyerekek, megágyazok nekik a szobában, én a tetőtérben alszom. Leterítem a matracot, körülbelül abba az irányba, ahogyan a tölgyfa palló feküdt a betonozáskor, amin a talicskát toltam. A betonra még apám életében másodosztályú padlólap került, egy ismerős szerezte a közeli Tüzépről, protekcióval persze. Együtt csinálták ketten a burkolást, látszott, hogy honnan kezdték, azon a részen még egész vállalható az eredmény, aztán ahogy fogyott a türelem meg a Kőbányai, mind több lett a csálé lap. Pár éve kicseréltettem újra, azt mondta a burkoló, kár a régit feltörni, elég vastagon bekenni valamilyen kulimásszal, nyugodtan rá lehet tenni a terrakotta színű olasz lapokat. Így most két rétegnyi burkolaton járok.

Reggelente korán ébredek, láthatáskor csöndben lesettenkedem a lépcsőn, elnézem a gyerekeimet, ahogyan békésen szuszognak egymás mellett a habszivacs matracokon. Próbálom kitalálni, milyenek lesznek felnőttként, mi fog eszükbe jutni, ha rám gondolnak. Nagyvonalúan megbocsátják-e nekem azt, amit én sosem tudtam? Az apányi űrt, amit magam után hagytam az életükben.